Novellárium

Ha látom

Pár hónappal korábban

A ház oldalában álltam, mint mindig délutánonként. Itt nem kellett az emberektől tartanom. Nem szerettem, ha túl közel jöttek. Sosem vettek észre. És nekem ezzel nem volt nem semmi próblémám, amíg kellő távolságra maradtak. Mindig is így volt ez. Sosem szerettem a közelségüket.

Felnéztem az égre, kelten még ragyogott, de nyugaton már kezdett lángragyúlni a kékség alja. Pillantásomat a második emeleti ablak felé fordítottam. Talbott még nem volt otthon. Mostanában kellene hazaérnie, mint mindig hétfőnként. Nem is értettem, miért nem vártam meg, hogy véget érjenek az órái. Mindig meg szoktam, hogy utána haza kísérhessem.

Majdnem mindig. Kivéve akkor, amikor tehernek éreztem a saját jelenlétemet. Mint ma. Pedig egészen biztos voltam benne, hogy Talbottot nem zavarja, hogy ott vagyok. Látni ő sem lát engem, ahogy mások sem, de ő legalább nem volt teljesen vak a jelenlétemre. Nem volt ebben semmi furcsa, én magam sem láttam magam.

Ismét felnéztem az égre. A vörös határozottan jobban kiterjedt a fakó, felhőtlen kékségen. És Talbott még sehol. Aggódni kezdtem. Tudtam, hogy meg kellett volna várnom. Menjek elé? Elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy nem szereti, ha ráakaszkodnak, az emberekben ez legalábbis határozottan taszította. Ő sem tűrte a közelségüket. Éppen ezért, amikor annyira ideges és nyugtalan volt, mint az utóbbi napokban, mindig igyekeztem akkora távolságot tartani, amekkorára csak képes voltam. Határozottan sötétedett. Mit csináljak? Sosem szokott késni.

Egyre erősödtek a rossz érzéseim. Elhatároztam magam. Elé megyek. Elég volt csak erre gondolnom, és egy szemvillanásba telt csak, hogy megjelenjek előtte. Nem tudom elmondani, hogyan is működik ez. Én nem tudok pislogni, mint az emberek. De mégis valami ilyesmi. Becsukom a szemem itt, és kinyitom ott.

És amit láttam, attól földbegyökerezett a lábam. Mármint, földbe gyökereztek volna, ha lettek volna lábaim. Talbottot ott találtam abban a mellékutcában, aminek a végén jobbra fordulva található az a ház, ahol lakik. Szóval már nem volt messze otthonról. Csakhogy négyen vették körül, és nem engedték tovább menni. Lökdösték, ráncigálták és röhögtek rajta.

Amennyire fel tudtam mérni szakadt ruháiból, egy ideje már tartott a móka. Az egyik sihedernél kést tartott a kezében, amit egyértelműen nem félt használni, mert Talbott arcát és karját több helyen vágások borították. Próbált szabadulni, de nem volt esélye azzal a túlerővel szemben.

Iszonyatosan dühös lettem magamra. Előbb kellett volna jönnöm. Az egész létezésem csak róla szólt, minden tudatos percem köré rendeződött. Fogalmam nincs mióta vagyok itt, azt sem tudom, hogy miért, csak abban vagyok biztos, hogy soha egyetlen emberre sem figyeltem fel annyira, mint rá. Miatta vettem észre, hogy telnek a napok, hogy változnak az évszakok, miatta érzékeltem az időt, az emberi élet rövidéségét. Nem hagyhatom, hogy ezek miatt még rövidebb legyen.

Az egyikük nyakon ragadta Talbottot, és a közeli ház falának taszította. A nyögésből, amit hallatott, fájdalmas lehetett. Aztán az ütés, amit a kölyök az arcára mért, abba még az én nemlétező csontjaim is belesajdultak. Talbott a földre csúszott a fal mellett, az egész jelenetet a másik négy élenk röhögése kísérte. Abban a pillanatban rájuk szűkült a világ, semmi mást nem láttam, csak őket.

Nekilendültem. Először azt a suhancot támadtam meg, akinek a kezében még mindig ott volt a kés. A karja fájdalmasan hátracsavarodott, ahogy belenyúltam a vállánál. Belebújtam, mint egy szűk ruha ujjába, és kicsavartam a kezéből a fegyvert. Nem érdekelt, hogy milyen fájdalmasan üvölt fel. Miután ő már nem jelentett veszélyt, a társaihoz fordultam.