Novellárium

Lámpafény

Pislogni kezdett, ahogy víz folyt a szemébe. Felemelte a fejét, és meg is rázta kissé, hogy minél hamarabb kitisztuljon a látása. Ahogy a fejét forgatta, csak sötétséget látott. Időbe telt, mire hozzászokott a szeme a fény hiányához. Körülnézett. Fekete éjszaka volt körülötte. Ő maga egy padon ült, egy utcai lámpa alatt. Az izzó benne villogott párat, majd utána a padot és őt is alácsorgó sárgás lámpafény vette körül. De a fénykörön túl nem igazán látott semmit.

Erős szél fújt, sós párával terítve be az arcát. A sötétből vízcsobogást hallott. Ahogy lenézett szakadt bakancstalpa alatt macskakövek húzódtak a végtelenségig. Pár méterrel arrébb öntött vas korlátot vélt kivenni a feketeségben. Egy tengerparton lenne? Az magyarázná a vizet és sós levegőt is, ami szinte csípte a szemét. Bár nem hallotta a hullámok hangos morajlását, ahogy megtörnek a parton. Akkor egy folyó partján lenne a tengeri torkolat közelében? Igen, annak kell lennie.

Már csak azt nem értette, hogy hogy került ide, és mit keres itt. Ahogy ezen merengett, az a gondolata támadt, hogy mennie kéne valamerre. De ahogy kinézett a feketeségbe, arra jutott, hogy nem akar elindulni. Azt sem tudta, merre tartana, és ijesztő volt az a sötét a fénykörön túl. A lábaiban sem érzett elég erőt, hogy fel tudjon kelni. Inkább úgy döntött, hogy ülve marad, amíg világosodni nem kezd. Mikor épp leszegte a fejét, hogy ne bántsa szemét a lámapfény, mozgást vett észre a szeme sarkában, majd nem sokkal később valaki megállt a pad mellett.

– Leülhetek? – vonta magára figyelmét udvarias kérdésével a jövevény. – Nem tudok tovább menni, nagyon fáj a lábam.

– Ó, persze, természetesen. Ülj csak le.

Kissé arrébb csúszott, hogy mind a ketten viszonylag kényelmesen elférjenek a szűkös padon. A másik egy megkönnyebbült sóhajjal ereszkedett le mellé, és akkor a pad meg is nyúlt kissé, így egyáltalán nem kellett szoronkodniuk rajta egymás mellett ülve. Figyelte, ahogy a férfi óvatos mozdulattal kinyújtotta a lábait, hogy levegye róluk a terheket. Így viszont a másik bakancsai kilógtak a fénykörből, és szinte eltűnni látszottak a feketeségben.

A férfi az egyik térdét kezdte masszrozni mellette. Gondolkodott, hogy illene-e megkérdeznie tőle, mi történt a lábával. Azt azonnal látta, amint megjelent mellette, hogy mennyire sántít. És ahogy leült, rögtön elárulta megkönnyebbülését az a felszakadó sóhaj, amit hallatott.
Felé fordult kissé, hogy jobban szemügyre vehesse. A másik férfi arcára úgy esett a fény, hogy nem tudta kivenni a vonásait. De a megjelenése, felépítése, testének vonulatai, amik átsejlettek a kopott egyenruha alatt, ismerősnek tűntek számára. Annak ellenére, hogy nem látta a másik arcát, magán érezte vizslató pillantását.

– Ismerjük egymást? – szegezte a jövevénynek hirtelen, amikor túl nehéz lett rajtuk a csend.

Hangja élesen hasított bele a feketeségbe. Szinte még a lámpafény is megremegett körülöttük az erejétől. Addig nem is vette észre, hogy nem hallatszottak zajok. Már a víz sem csobogott a távolban. Még az arcát sós cseppekkel ostromló szél sem süvített, a legfinomabb susogás sem hallatszott.

– Igen, Charlie, ismersz – jött a válasz a jövevénytől.

Kellemes zöngéjű hangja volt. Sőt, jobban meggondolva az a hang is kifejezetten ismerősnek tűnt neki, nemcsak a másik megjelenése. És tényleg. Ismernie kellett, hiszen Charlie-nak szólította. Charlie. Valóban. Ez a neve. Eddig meg sem fordult a fejében, hogy élnek máshol emberek is, akik szólítani szokták valahogy. Ebben a sötétségben egyszerűen nem volt fontos. De ha már emlékeztették rá, akkor legyen. Semmibe sem telik Charlie-nak lennie.

És az a másik azt állítja, hogy ismeri. Akkor tudnia kell a nevét is, nem? Ismét végigmérte a másik férfit. Fényes, sötét hajat vett ki a feketeségben, ahogy az a fejét ingatta. Egy pillanatra fakó szemvillanást is látott, majd keskeny, cserepes ajkakon megcsillanó fényt. Ennél jobban nem látta az arcát.