Novellárium

Everlight

El akartam mondani pár dolgot neked, mielőtt... Mielőtt... nem is tudom mi lesz. Kimondani sem merem. Vacakul festünk most, te meg én. Biztos tennél valami megjegyzést, hogy nem vigyázok magamra, ha láttad volna, hogy vonszoltam magam, mire elvergődtem a szívednek tartott, a hajótested közepében található szűkös helységbe.

Seth Montgomery, az első és egyetlen élő hajó kapitánya, aki éppen olyan megtépázott állapotban van, mint a híres-hírhedt hajója. Kifejezetten dicsőséges. Sosem gondoltam volna, hogy így vonulunk majd be a történelembe... Reménytelenül és megállíthatatlanul sodródva az űrben. De hé, legalább együtt vagyunk. Mi ketten, ahogy mindig. Azt hiszem erre mondják, hogy légy hálás az apró csodákért.

Minden erőm elhagyott a terem közepére érve, és a legkevésbé sem méltóságosan rogytam le a csupasz fémpadlóra. Sokáig nem szerettem ezt a termet, mert azt hittem, hogy nincs benne semmi a hideg és csupasz falakon kívül. És borzasztó érzés, hogy most tényleg nincs. Máskor mindig azonnal megjelensz, ahogy belépek... És még mindig kuncogásra késztet az emlék, amikor eszembe jut... Amikor először jelentél meg ragyogó hologramként, akkor még fogalmam sem volt, hogy te vagy az élő hajó lelke, a benne a lakó mesterséges intelligencia. És most pont annyira üres ez a lyuk, mint akkor régen, most a vészvilágításon kívül semmi sem pislákol ebben a szűk lyukban. Jelentheti ez azt, hogy már nem is élsz?

Most nagyon fáj felidézni azt, amikor először jelentél nekem. A számat is képtelen voltban becsukni annyira letaglózott a döbbenet. Már akkor csodálatosnak tartottalak. Akkor még nem voltam kapitány, egy másik hajón szolgáltam. Te is biztos emlékszel, az akkori legénységgel fedeztünk fel téged, ahogy a mélyűrben sodródtál.

És egyikünk sem sejtette, hogy mit találtunk. Mérnökségi főnökként én és a csapatom kaptuk a feladatot, hogy minél többet tudjunk meg az ismeretlen technológiájú hajóról. Rólad. És akkor még nem is sejtettem, hogy ennél sokkal többet tettem. Segítettem meggyógyulni neked. Döbbenetes volt a felismerés, hogy élsz és érzel, és hogy sok esetben még csak ránk sem voltál szorulva, hogy meggyógyítsd magad.   

Amikor megtaláltam szívedet – te mondtad később, hogy az –, még fogalmam sem volt, mire szolgál ez a terem. Csak pihenni akartam egy kicsit a rengeteg feladat közepette, és éppen így, éppen itt ültem, amikor először megjelentél. Amikor materializálódtál a szívben, alig voltál humanoid, annyira keveset tudtál rólunk.

És emlékszem, ahogy beszélgetni kezdtünk, ami elég nehézkesen ment, mert akkor még nem ismerted az emberiség közös nyelvét. Aztán elképesztően gyorsan megtanultad tőlem. És elmondtad, az utolsó vagy abból a mesterséges, mégis élő fajból, amibe tartoztál. Meséltél a háborúról, ami elpusztított mindent. Majdnem téged is. Már ezer évek óta gyógyultál akkor, amikor megtaláltunk. 

Most is ez van veled? Pislákol még benned valahol valami élet? Vagy megint ezer évek lesznek, mire visszatérsz? Vajon megtalál majd egy másik faj másik mérnöke? Mesélsz majd nekik rólunk? Vagy rólam? Hallod, Everlight? Mi lesz most? Itt ülök, és várom, hogy felragyogj velem a szemben a sötétben.

Tudod, mi jár most a fejemben? Az a pillanat, amikor először láttalak meg kívülről, a magad teljes dicsőségében. A retinámra és az emlékezetembe égett a kép, ahogy a téged borító élő szövet fényesen ragyogott – biolumineszencia, magyarázták a tudósok. És te emlékszel? Ezért neveztelek el Everlightnak.

El tudod hinni, hogy ez már több, mint tíz éve volt? Annyi hihetetlen dolog van a történetünkben. Kezdve rögtön azzal, hogy úgy döntöttél, csatlakozol a flottánkhoz, de csak azzal a feltétellel, ha én leszek a kapitányod. Azt mondtad, hogy nálatok mindig is a hajó privilégiuma volt kapitányt választani. Én örömmel fogadtam el, és szerencsére a flotta parancsnokságnak sem volt ellenvetése. Hogy lett volna? Bármit megtettek volna azért, hogy az ő kötelékükben maradj.