Feszült dallamok!

Huszadik rész-Vége

Harry

Óvatosan emelkedek le Louisról, miután már képes voltam mozogni. Az, hogy anélkül mentem el, hogy hozzám ért volna most még érzékenyebbé tesz. Mikor mellé fekszem a hátamra kicsit felszisszenek és egyből az oldalamra fordulok, mert a hátsómba éles fájdalom nyilall.

-Jól vagy?- kapja rám aggódóan Lou.

-Ühüm.- bólogatok mosolyogva.

-Ne hazudj Hazza. Miért nem szóltál?

-Mert..én is élveztem így.- motyogom zavartan. Mosolyogva simít végig az arcomon és mellkasára von.

-Baromi jó voltál baby, de legközelebb szólj ha fáj.- mondja majd az éjjali szekrényéhez nyúl és elővesz egy tégelyt.

-Az mi?- kérdem, miközben már kimászott alólam és a fenekem felé indul.

-Fájdalom csillapító.- mondja majd óvatosan beken vele.-Holnapra jobb lesz, csak piros.

Szívemet annyira megmelengeti, hogy ennyire törődik velem, hogy majdnem kicsordul a könnyem.

***

Louissal már két hónapja vagyunk együtt és holnap van a határidőm, hogy leadjam a dalokat. Louis a felét már jóvá hagyta de a másik fele még nálam van. Ma írom meg az utolsót, ami rólunk szól. Teljes mértékben.

Hogy mi történt két hónap alatt? Összeköltöztünk. Igen, eddig is együtt laktunk a Princess Parkba, de most egy közös lakást vettünk. Annyira jól elvagyunk, hogy néha el sem hiszem. Lounak kezd beindulni újra a munka hiszen kiadták az egyik dalt, amit én írtam. Sok interjún vesz részt így én a nap nagy részében egyedül vagyok itthon.

Hallom Lou szöszmötölését, majd meg is hallom a szokásos köszönést.

-Megjöttem napsugaraam.- kiáltja el magát. Kuncogva rázom meg a fejem és kezdek el összepakolni.- Hát itt vagy.- dugja be a fejét az ajtón, majd nagy lendülettel indul meg felém.

-Várj. Ezt el kell pakolnom.

-Írtál?- kérdi.

-Ühüm. Most fejeztem be az utolsó dalod.- mosolygok rá.

-Igen? És miről szól?- kérdi miközben már a szám felé tart.

-Rólunk.- pirulok el, mire ő megáll a mozdulatban.

-Igen? Látni akarom.- mondja és már kutakodni is kezd. Segítek neki megtalálni majd várom, hogy mit reagál rá. Idegesen rágom a körmöm, mert már jó ideje olvassa és nem látok rajta semmi reakciót.

-Na?- kérdezem halkan. Lassan hajtja össze a lapot és visszateszi a helyére. Utána a szemembe néz és halvány mosollyal fejezi be az előző mozdulatát és az ajkamra tapad. Hevesen kezd el falni, de én eltolom magamtól kérdő tekintettel.

-Imádom. Baromi jól írsz baby.- nyom egy csókot az arcomra.- Szeretlek.

Ez az a szó amit ha kiejt a száján azonnal elgyengülök. Nem tehetek róla, de tőle hallani ezt soha nem fogom megszokni.

-Én is szeretlek Lou.- mondom, majd újra hevesen kezdem el falni az ajkait.

***

Július van. Louis első koncertje a turnén. És én vele szemben tombolok a tömegben. Sokan nem tudják, hogy együtt vagyunk. Nem azért mert titkoljuk, csak egyszerűen nem csinálunk belőle mediaszenzációt. A dalokat amiket írtam most fogom először hallani tőle. Nem engedte, hogy ott lehessek a próbáin mondván, hogy majd itt halljam először.

Ahogy a színpad közepén áll és próbál minél több rajongóval kommunikálni, annyira édes.

-Na srácok eljött az este legrosszabb része.- mondja, mire többen fájdalmasan nyögnek fel.- Ugyanis az utolsó dalomhoz értünk. Ezt a dalt egy számomra nagyon fontos embernek küldöm.- mondja mire a tömeg őrjöng. Lou mosolyogva folytatja.- A kapcsolatunk nem indult valami fényesen. Sokszor én voltam a hülye, de ő még mindig velem van.- mondja, miközben a tömeg sóhajtozik.- Egy utolsó tombolást kérek tőletek. De főleg tőled baby.- mondja kacsintva egyenesen rám nézve.

Körülöttem többen is rám néznek én pedig elpirulok. Döbbenten állok ott és egyből tudom miért nekem küldi. Mert ez a mi dalunk.

„Mindig mondtam, hogy elcsesztem volna végül is

Megmondtam

Szóval mit vártál tőlem? Hogy hívjalak?

Abszolút nem meglepő

Tudom, hogy azt mondtad

Adnál még egy utolsó esélyt

De te és én előre tudtuk az igazságot

Mentálisan már kivoltál

Soha nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz feladni

De Istenem, hiányzol te és az az addiktív* szíved.."

Énekli és folyamatosan csak engem néz. A zenét végig nekem énekli és én már lassan sírok. A dal végén az egész tömeg elcsendesül és csak őt hallom.

-„Te vagy a szokás, amit nem tudok megtörni

Te vagy az az érzés, amit nem tudom lerázni

Te vagy a remegés, amely nem tud megrázni

Te vagy a szokás, amit nem tudok megtörni

Te vagy a drog, amire most szükségem van

Te vagy a szokás, amit nem tudok megtörni.

Szeretlek baby.- mondja halkan, majd lekapcsolódnak a lámpák. A könny a szememből kicsordult, de tudtam, hogy most utána kell mennem. A színpad mögött az öltözője felé veszem az irányt és egyből rá vetem magam.

-Én is szeretlek baby.- mondom, majd megölelem.

Nem csókolom meg, nem mondom neki, hogy dugjon meg. Ez nem erről szól. Csak érezni akarom őt. És most érzem. Érzem, hogy megkönnyebbülten von magához, hogy nyugodtan ölel, hogy szíve enyémmel egy időben dobban. Ez ő. Az én egyetlen, igaz szerelmem.

-Vége-