Bangtan Supernatural - Kezdetek [BTS ff.] 18+ 🏳️‍🌈

II. YoonGi / 1. A híd és az utca

"Végső soron csak magadra számíthatsz!"

"Állj készen megvédeni magadat, mert aki itt elveszt egy harcot, az nagy valószínűséggel meghal! Az utca kegyetlen, és senkit sem kímél!"

1982. október

Hanyagul pakoltam egyik lábam a másik elé Seoul egyik legjobban lelakott külvárosi kerületében. Az ütött-kopott hátizsák súlya kegyetlenül húzta a hátamat, de hősiesen tűrtem, ahogy a kijárt sportcipő kellemetlenségét is elnyűtt talpaimon. A szmogon keresztül derengő kék égből látszott, hogy nappal van, de a betondzsungel lepukkant házai közé, a szűk és koszos, utcákra ritkán szűrődött be a napfény. Igazából ez zavart legkevésbé, megforgattam számban a mentás nyalókát, s mélyet szippantottam a cigifüstös levegőből.

Erre aztán rábasztam, mert köhögőroham jött rám, s úgy temettem kezembe a számat. Ha nem figyelek, nem csak az út szélén dohányzó, rosszéletű egyének nemkívánatos figyelmét vonom magamra, hanem még azt a nyamvadt nyalókát is kiköpöm. Amúgy is tök nehéz mentás nyalókát szerezni, ezt még anno egy másik kerületből loptam! Kerültem a szemkontektust a rámpillantó tagokkal, méregzöld pulcsim kapucniját még jobban arcomba húztam, úgy, hogy az és kócos, fekete tincseim már szinte egész arcomat leárnyékolják. Kezeimet lazán kopott, nem divatból, hanem sok helyen spontán kiszakadt farmerom zsebébe süllyesztettem, és fürgén odébbálltam.

Engem, amióta eszemet tudom, az utca nevelt, így huszonhét éves koromra elsajátítottam jópár túlélési technikát. Ha az utcán él az ember, nem árt, ha tisztában van néhány alapszabállyal. Egy, és ezt jobb, ha már az elején megjegyzed: végső soron csak magadra számíthatsz, mert ha vannak is spanjaid, ha jönnek a zsaruk, mindenki elsősorban a saját bőrét menti! Kettő: mindig lesz, aki beléd köt, még ha csak egy helyben állsz is, így ne keresd a felesleges konfliktust! Ezt a taktikát alkalmaztam most is, ahogy elhúztam a cigisek közeléből.

És három: állj készen megvédeni magadat, mert aki itt elveszt egy harcot, az nagy valószínűséggel meghal! Az utca kegyetlen, és senkit sem kímél! Én pedig, bár egész jó voltam verekedésben, mostanában túl sokat éheztem és betegeskedtem, így eléggé legyengültem. Ennek fényében pedig muszáj voltam a második szabály értelmében olyan láthatatlannak tűnni, mint lehetett.

Alig fordultam be a következő sarkon, máris éles visítás csapta meg a fülemet. Izmaim ugrásra készen feszültek meg, mint veterán kóbormacskának, ám hamar bebizonyosodott, ezúttal nem voltam életveszélyben.

– Yooooooooo! – visszahangzott a sikátorban, majd egy kopott, lila ruhát viselő fiatal tinilány ugrott a nyakamba. Ő sem zabálta épp halálra magát, s legalább egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de ropi alkatommal így is nehezen tartottam meg. Pár pillanat után le is tettem és lehúzva kapucnimat felfedtem arcomat. Akkor fogta magát, és magához szorított, én pedig atyáskodva öleltem vissza.