Bangtan Supernatural - Kezdetek [BTS ff.] 18+ 🏳️‍🌈

III. Hoseok / 5. Sötét remény (16+)

"S ahogy arcára néztem, hirtelen megértettem, miért nem halhattam meg gyorsan."

"Hiszen nekem már úgy is mindegy, nem?"

Hideg. 

Kemény. 

Kín.

Sötét.

Nedves. 

Fájdalom.

Már fogalmam sem volt, órák vagy csak percek teltek el, mióta vergődhettem ott a sötét sikátor fagyos és kemény betonján, miközben pokoli kín cikázott körbe és körbe a testemen. A hátam szúrt és nyomott, a mellkasomat szinte szétszaggatta a fájdalom. Késsel döfött hasi sebeimből kiömlő vérem először kissé felmelegítette törzsemet, de utána csak jobban kihűtött, a jéghideg földre fagyasztott. Levegőt is alig kaptam már, minden apró lélegzetvételért külön meg kellett küzdenem. 

Nem is értettem, miért teszem, hisz igazán vártam már a megváltó halált. Távozni szerettem volna végre ebből a kegyetlen világból, ha már ilyen kínkeserves módon, akkor így, csak legyen végre vége. Megbékéltem a halál lehetőségével, ha már az elcseszett életemmel nem voltam képes. Valami érthetetlen, ösztönös élni akarás a testemben azonban újra és újra be- és kilégzésre késztetett minden kínom ellenére.

Miért? Miért kell még tovább szenvednem, hisz úgy sincs semmi esélyem túlélni ezt... Hisz nincs is miért túlélnem ezt.

Fájdalmaimban remegve próbáltam utolsó perceimben kissé felmelegíteni magamat, amikor szapora léptek zaja csapta meg a fülem.

Na, már csak ez hiányzott, hogy valaki random ember ebben az elcseszett állapotban lásson!

A fájdalom után semmire sem vágytam kevésbé, mint mások szánalmára. Hisz sajnáltam már magam így is eléggé. Azt kívántam, bár meghalnék, mielőtt ideérnek, hogy ne kelljen hallanom jajjgatásukat és vészkiáltásaikat. Ha már meghalok, legalább hagy tegyem háborítatlanul és békében.

Legalább...

Összeszorítottam amúgy is csukott szemeimet, ahogy a léptek lelassultak a közelben, majd a hangok alapján valaki letérdelt mellém. Erős kezek ragadtak meg gyengéden, s egy arcomra simuló langyos tenyér maga felé fordított. Enyhén sós, mentolos illata ismerős volt, túlságosan is ismerős. S ahogy arcára néztem, hirtelen megértettem, miért nem halhattam meg gyorsan. Hisz volt még egy lezáratlan ügyem.

Halvány remény tört utat bennem a gondolatra, hogy legalább tőle bocsánatot kérhetek, amiért sosem értem oda a fellépésére.

– Hoya! – tartotta meg kezei között arcomat, én pedig csak azokra az aggodalmas, macskás, fekete szemekre koncentráltam. A másik, magasabb alak, aki vele volt, barna szövetkabátos sziluettként derengett a háttérben az én zöld dzsekis Yoongim mellett. A rapper összenézett társával, hisz megállapíthatta ő is, ez nem puszta újra találkozás, ez búcsú.