Bangtan Supernatural - Kezdetek [BTS ff.] 18+ 🏳️‍🌈

III. Hoseok / 1. Smile Hoya (16+)

"Az ember megteszi, amit kell, hogy jól érezze magát, az én világomban pedig nem sok lehetőség akad a boldgoságra!"

1993 július

Szóval, hogy is szokták kezdeni az ilyen bevezetőket? Hm.... Az időjárással? Az olyan klisés... Bár az igazat megvallva, kutya nagy kánikula volt ezen a júliusi napon. Kedvenc, zöld sildes sapkám éppen csak megóvott a napszúrástól. Egy szaggatott farmershortban és laza, graffiti mintás pólóban virágmintás hátizsákkal vonultam végig a kissé rossz hírű kerület utcáin, a folyótól délre. A tornacipőm szinte a forró betonba olvadt, amin nem segített a vállamon cipelt hatalmas magnó súlya sem, mely cingár testem még jobban a földbe nyomta. A hangszórókból üvöltő basszusok viszont annál inkább dobtak a kedvemen, s lenge ruháimban a meleg ellenére táncot lejtettem útközben.

Egy szintén lebetonozott kosárpályánál állapodtam meg az egyik nagyobb parkban, a magnót a palánk alá helyeztem, s körbenéztem a közelben bóklászó embereken. Kevesebben kószáltak idekinn, mint egy kevésbé lohasztó napon, de akadtak azért, legtöbben a fák árnyékában piknikeztek, iszogattak vagy fagyiztak. Megnyaltam a számat. Nekem is jól esett volna bizony egy pár gombóc, persze üres zsebemet tapogatva máris emlékeztettem magamat, miért is vagyok itt. Ha nincs pénz, nincs fagyi sem.

Mély levegőt vettem, felnéztem a szikrázó égre, majd sapkámat elfordítottam, feltekertem maxra a hangerőt és megpördültem párszor. Nem telt sok idő bele, izgalmasabbnál izgalmasabb koreókat találtam ki az amcsi hip-hop számokra. Breakeltem is és a rap részeket általában együtt szavaltam az énekessel. Néha a chorust is nyomattam, kieresztettem nemlétező hangomat, de igazán elememet a táncmozdulatokban leltem.

Időbe telt ugyan, s közben többször is újra kellett töltenem kulacsomat a közeli kútból, úgy izzadtam (*Akkoriban még voltak ilyen kútszerű csapok a parkokban, nem akarták még a vizet is pénzzé tenni az emberek.) A kemény munka végül mégis elhozta gyümölcsét. Kisebb tömeg gyűlt össze körülöttem, persze, a legtöbben a fák árnyékából néztek, ám pár érmét földre helyezett sapkámba dobni azért ők is kimerészkedtek pár pillanatra a napfényre. Az igazán jófejek nagyobb bankókat is adtak, bár volt olyan, hogy tévedésből tették, s a tízezrest gyorsan ezresre cserélték.

Olyan is akadt, aki pénzváltónak vette szerény jutalmamat, s bár úgy tett, csak azért váltja fel a pénzét, hogy valamivel kevesebbet adhasson, tulajdonképpen annyit is vett ki, amit betett. Ez még a jobbik eset, mert pár szemtelen meg lopott is volna tőlem, ha nem veszem észre és szólok rájuk.
– Hé, tesók! Ne már! – csettintettem nyelvemmel. – Megtáncoltam érte!

Nagyban dünnyögtek magukban, de végül kedves nézőim unszolására elhúzták a csíkot. Némi rájátszás után meg is köszöntem nekik a kedves és annál is nagylelkűbb támogatásukat.
– Köszönöm, köszönöm! – hajlongtam hevesen, a pénzt egy hímzett tasakba töltve, amit aztán csuklómra akasztottam. – Látok itt pár ismerős arcot, ők tudhatják, hogy a híres vándorművészt, az önök utcai táncosát, Smile Hoyát láthatták! Szeretném megnyugtatni önöket, hogy adományuk jótékony célra fordítom, saját és családom támogatására, köszönöm! – A nézők jókedvű hümmögésével és tapsával kísérve újra meghajoltam.