Bangtan Supernatural - Kezdetek [BTS ff.] 18+ 🏳️‍🌈

II. YoonGi / 10. Keserédes

"Korábban is próbált meggyőzni, hogy nélküle ne nagyon járjak el, de képen röhögtem, mondván, hogy felnőtt emberként ne járhatnék egyedül az utcán, amikor mindenki más megteszi?"

Újra hatalmasat dörrent az ég, s ekkor megeredt végre az eső is. Az őszeleji zápor hamar hangos zivatarrá erősödött, s a nagydarab, keményen verő cseppekhez apró jégdarabok is csatlakoztak. Bár ebbe úgy törődtem bele, hogy bizonyára elmúlásom drámaiságát hivatott az időjárás is hangsúlyozni, végül a vihar volt az, ami megszabadított a vámpíroktól. Az engem szipolyozók ugyanis legalább annyira rühelltek elázni, mint én a macskás génjeimmel. Az eső első húsz másodperce után morgolódva löktek el maguktól, majd míg ők az időjáráson szitkozódva suhantak tova, én elgyengülve zuhantam a már elázott betonra.

Kis időre elvesztettem eszméletemet, majd az arcomat verő jégdarabkák keltettek fel, s késztettek, hogy próbáljak meg felkelni. Egy kisebb tócsaba tenyerelve, nagy nehezen térdre tornáztam magam. Ám ahogy négykézláb araszoltam volna előre, fájdalom hasított térdembe, ahol a seb immár a porból kevert sárral bekenődve nyomódott a betonnak. A fájdalomtól az oldalamra dőltem, de arcomat így jobban érte az eső, szemeimet fájdalmasan szorítottam össze a sebesen záporozó jégdarabkáktól védve.

Közben minduntalan dörgött az ég, villámlott, s csak, mikor az elektromos kisülések felvillantak a sötét égen, tűnt fel az is, hogy a vihar megérkeztével végleg beszürkült idelenn, sötét, nedves félhomály uralkodott az utcán körülöttem. A lámpák viszont még nem gyúltak ki, talán mert ha nem lenne vihar, még nem szürkült volna be teljesen, a nap utolsó sugarai még megvilágítanák az eget, így a közvilágitást is későbbre időzítették. Vagyis a vihar szürkületében kell majd valahogy hazajutnom, ha a szédülésemen sikerült urrá lennem, egyszersmind végre felkaparnom magamat a földről.

Vagy mégis itt halok meg, ki tudja... Amilyen ramatyul éreztem magam, fogalmam sem volt, hogy csak a fájdalmat és kimerültséget reagálom túl, vagy tényleg a halálomon vagyok.
Namjoon... mennyire aggódhat... Vagy talán mégsem... Alig fél órája érhetett haza, én meg hagytam neki azt azt üzenetet, hogy ne aggódjon, kosarazni mentem. Persze, írtam neki, hogy ha akar, jöjjön utánam, de... biztos inkább elment vacsoráért. Bármikor eljöttem otthonról, amíg munkában volt, mindig gondoskodott róla, hogy legyen otthon kaja, mire hazaérek. Mintha csak ezzel akarná megerősíteni bennem, hogy szívesen gondoskodik rólam. Csak most az egyszer jött volna inkább utánam ahelyett, hogy az étellel vesződik...

Bár már én és öltözetem is csontig áztunk, fejemre húztam a kapucnit, hogy legalább a jégdarabok koppanásait tompítsa. A vizes ruhadarab cuppanva tapadt ázott hajamra, mire tök feleslegesen megráztam a fejem, mert pillanatokon belül ugyanolyan vizes lettem. Nagy nehezen elkúsztam egy még sötét villanyoszlopig, s abba kapaszkodva, fájdalmas nyögések árán húztam magam talpra. Beharaptam ajkaimat, s még az oszlopot fogva tettem egy ingatag lépést, majd még egyet, végül el kellett engednem kapaszkodómat.