Különlegesen veszélyes

12. Rész

Cry for love-Baekhyun

Az elveszett fiú egyáltalán nem így tervezte a napját. Már eleve a sok gondolat és a jóleső ábrándok felkeltették az érdeklődését a különleges hely iránt, mégsem mehetett oda. Valaki kinn volt a szőkével, ezt ő is hallotta. Hallott egy kellemes női hangot. Tetszett neki a hang és kíváncsi volt, hogy milyen arc társulhatott hozzá. De a picije megparancsolta, hogy addig kell a szobában tartózkodnia, amíg ő be nem lép oda. Így hát semmiféle lépést sem tett az ajtón túl, bármennyire is akarta tudni, hogy hogy nézhet ki Jimin beszélgető partnere. Csalódott volt...amit ő persze nem tudott és megkérdezni sem tudta, hogy vajon mit érezhetett most. A szobájában alig volt valami, amit tanulmányozhatott volna. Búslakodva kellett várnia, míg az idegen elmegy. Bár igaz, tervezett hallgatózni, de ahogy eddig is tapasztalta, egy idő után fájni fog a feje a sok új és zavaros szavaktól. Érzett ő valaha ilyen emóciókat? Mikor a tömlöcben csücsült, sose érezte magát így...azaz csalódottnak. Sose, mert nem volt rá szüksége. Mert nem ő "irányította" az életet. Most, a szabadsága—ami még mindig szárnytalan—felülkerekedik rajta és a gondolatait, érzelmeit korlátlan útra engedi. Mert csak ezt tudja szabadon ereszteni. A jövőben járhat az utcákon úgy, hogy ne keresnék őt? Abba fogják hagyni és meg fognak feledkezni róla? Csak remélni tudja...hiszen ő az emberek mellett szeretne sétálni és beszélgetni velük. Egy olyan életet élni, mint egy normális fiatal felnőtt. Bár még ő sem tudja, hogy azt mit jelent, de bármivel is jár, ő foggal és körömmel ragaszkodik hozzá. Mert akarja, teljes lelkével. Ismét itt a minden. A mindent akarja tudni, mint ahogy azt eddig is említettem. Azt hiszem ez lenne a válasza, ha valaki megkérdezné tőle, hogy mi a kedvenc szava. A Minden. Azt a mindent, viszont nem kaphatja meg teljesen. Ő nem Laicus, ő nem érthet olyan dolgokat, amik már nem valóságosak...legalábbis nem annak tűnnek. Ilyen például az, hogy mitől érezzük magunkat boldognak, ha valaki gondoskodik rólunk. Jól esik, ez tény...de miért esik jól? Miért leszünk boldogok tőle? Mi emberek erre a kérdésre nem keressük a választ. Érdekel minket, de tudjuk, hogy választ erre nem kaphatunk. Jungkook viszont ezeket is tudni óhajtja. Nem tudja még, hogy nem mindenre van válasz. És ha ez kiderül lehetséges, hogy beleroskad majd. De ne szaladjunk még ilyen előre, hisz még a tüzét sem sikerült kibontakoztatni. Messze van, hogy még meg is értse az előbb említett "problémákat". 
Hallgatózni próbált, ám az ajtó remekül védte ki a hangok támadását. A sutyorgáson kívül nem hallott mást. Módfelett dühös volt, amiért neki idebenn kell lennie és nem mehet ki hozzájuk. Talán a beszélgető partnere elárulná, hogy itt van? Hisz soha nem is látta! Mit csináljon, mit csináljon? Itt olyan unalmas! Az ablakra fordította tekintetét. Merész ötlet, ami pont az unalmas ellentéte. Az unalom, ami eddig semlegesként viszonyult hozzá,—míg a börtönbe tartózkodott—most aktívan csatlakozott új érzéseihez. És nem tetszett neki. Ez az "akarni valamit csinálni, de az adott helyzetben nem tud mit tenni" teljesen kikészítette. Az ablaka egyre inkább csalogatta. Egy kapu volt, ami egyenesen a zugba vihette. Csak egy kislépés...

-Milyen témáról kell szólnia a projektnek?-kérdezte a szőke fiú érdeklődve.
-Szabadkezet kaptunk. Bármilyen kreatív ötletet beletehetünk, nem muszáj papirosra rakni és azt felmutatni, vagy Intercessor*-ral bemutatni-feszülten gyűrögette a szoknyája alját beszéd közbe. Bárkinek szemet szúrhatott a lányka zaklatott jelleme, éppen ezért a fiú a konyhába sietett minden szó nélkül és vizet töltött a vendégének. Reménykedett benne, hogy ez majd megnyugtatja és ellazítja egy kicsit.
-Tessék-nyújtotta át a poharat.
-Köszönöm...- motyogta, majd óvatosan elfogta vizet. Megkönnyebbülten sóhajtott fel miután elemelte a szájától.
-Melyik irodalmi művészetet vagy művészt kedveled?-kérdezte Jimin kedvesen.
-Hát...szeretem Monare* műveit. Az "Önmagammal való küzdés a boldogságért" prózáját kifejezetten-mosolyodott el halványan.
-Igen, az tényleg nagyon szép. Sok elgondolkodtató kérdést tesz fel benne. Szeretem a költői kérdéseket-lelkesedett fel ő is.
-Melyik kérdés ragadt meg a leginkább?-kérdezte a lányka érdeklődve.
-"Miért vagyok magam ellen?
Miért maradok folyton egy helyben?"-idézett pontosan a műből.
-Na és téged?-
-"Tudom mi lenne helyes,
Miért választom azt, ami veszélyes?"-bazsalygott keserűen.
-Ez sokat elmond rólunk-mondta a szőke egy aprót felnevetve.
-Lehetséges-nevetett fel a lány is kedvesen.
-Nem is tudtam, hogy ennyire ismered az irodalmat-már egyre közvetlenebbül szólalt meg a lányka.
-Nagyon szeretem! Sokszor olvasok régebbi írásokat. A könyvtár egy eldugott részében egy nagyon érdekes verskötetet találtam a múltkori látogatásom alkalmával-mesélte izgatottan.
-Igazán? És ki írta?-
-Coeptus Res Gestae-
-Még sose hallottam róla! Melyik korszakban alkotott?-kérdezte lepetten Jia.
-Én se hallottam róla még azelőtt, hogy megtaláltam volna a könyvet. A köteten még a Nagyfelejtés korszak évszámai vannak bevésve a bőrkötésbe-mesélte izgatottan.
-Micsoda? De hisz ez hihetetlen! Ezt a könyvet csak bemutatnunk kéne projektként és egészen biztosan ötöst adna rá az öreg Tani úr!-ámult el a fekete hajú lányka.
-Hmm...Igazad van. Nagy homály fedi azokat az időket, legalább találtunk valamit, ami abból a korszakból való-egyetértését egy határozott bólintással is alátámasztotta. Az, az időszak nem véletlenül kapta ezt a nevet. Több mint 2000 évvel ezelőtt, mintha 100 év kiesett volna az akkori emberek fejéből. Emlékeztek a múltukra, de akkoriban 1174-et írtak és az utolsó "történelmi" emlékük még 1055-ben volt felidézhető. Pár ember akkoriban azt is állította, hogy valami eltűnt, ami eddig körülvette őket. De azt, hogy mi lehetett az, arra nem tudtak választ adni. Rengeteg kutatás zajlik a mai napig, hogy kiderüljön mi történhetett akkoriban, de eddig csak feltételezések és mesék születtek ezzel kapcsolatba. Jimin nem igazán foglalkozott ezzel a dologgal, mégis annyira meglepte, mikor egy 1080-ban írt verskötetre lelt, hogy alig tudta letenni miután megtalálta. Ebből azt tudta levonni, hogy nem lehet igaz az a teória, miszerint időkapszulákba rejtették az őseiket valami veszély elől. Csak néhány művet sikerült elolvasnia, ugyanis nehezére esett leolvasni a kézírást és a néhány régi szót, vagy fogalmat, amikkel még soha életébe nem találkozott.
-Már 3812-öt írunk és még mindig semmi érdekeset nem találtak. Miután megmutattuk Tani úrnak, lekellene adnod a királynak, vagy valami magasrangú személynek. Ez egy jó kiinduló pont és legalább mi már előre találhatunk valamit-mosolygott szélesen a lány a saját ötlete miatt.
-Jó ötleteid vannak-mosolygott Jimin kedvesen.
-Igaz?-kérdezett vissza nevetve. A fiú szíve egy aprót ugrott. Jia úgy beszélt hozzá, mintha a barátja lenne. Egyre bensőségesebbé vált a beszélgetésük és ezen a szőke nem tudott nem mosolyogni. Hihetetlen boldog volt, hogy a lány talán már elfogadta és lehet a barátja. Csak át ne verjen a reménykedésem!
-Nincs kedvem még több részletbe belekezdeni...nem gond?-kérdezte félénken a fekete hajú lányka.
-Nem, semmi gond. Kérsz valamit mielőtt elmennél?-kérdezte udvariasan.
-Egy pohár vizet elfogadnék, köszönöm-pirult el alig észrevehetőn.
-Már is hozom-mosolygott kedvesen, majd a konyhába indult, hogy újra italt töltsön Jia-nak.