Különlegesen veszélyes

15. Rész

Merry Go Round of Life-Joe Hisaishi

Hangos kopogásra kelt fel a két fiú, mely szüntelen hallatta magát. Az idősebbnek egyből kipotyogtak szemeiből a reggelig fáradság morzsái és rögtön a szomszéd szobába sietett. Minden szó nélkül berontott oda, és amilyen gyorsan csak tudta kirángatta az ágyból a félálomba lévőt. Ismét csak csendre intette a fekete hajút, aki kezdte nagyon megutálni ezt a gesztust. Mindketten kilestek azon az ablakon, mely az erdő fele nézett. Nem nyüzsögtek a katonák, viszont a lakások ajtaja előtt többen is álldogáltak. Itt vannak... Az ajtót egyre türelmetlenebbül bántalmazták és kintről egy katona éles hangját is meghallották; "Ház kutatás, nyisson ajtót!" Cselekedniük kellett. Igaz, a fekete hajú hirtelen azt se tudta, hogy mit keres itt egyáltalán. Csak a feszültséget érezte, ami teljesen megzavarta őt, hisz semmi veszélyest nem látott vagy érzékelt. Úgy érezte, hogy a fülei minden apró neszre rosszul reagálnak, mert félni kezdett a hangoktól. Miért? Miért kopognak? Miért üvöltenek? A kinti zajokról nem is beszélve...sikítás hang, ajtó kopogások, csapódások. És ez a nyugtalanító aura, mely mindent eláraszt. Sehol nem találta benne a helyét. Megijedt és össze volt zavarodva, mint egy kisgyerek, aki hirtelen elvesztette a szüleit.
-Jól figyelj rám! Ki kell másznod az ablakon. Úgy kell tenned, hogy a katonák ne lássanak meg. Fuss be és rejtőzz el, menj a zugba. Ha minden rendben lesz, megpróbállak megkeresni. Gyorsan!-suttogta szépen lassan a szőke. Olyan nyugodtan tudta intézni felé a szavakat, hogy Jungkook képes volt egy kicsit is megnyugodni tőle. Pedig ha tudná, hogy mennyire aggódik és fél! A szőke hajú azonnal az ajtóhoz sietett, ugyanis már hallotta, hogy azzal fenyegetőznek a katonák, hogy betörik az ajtót, ha nem engedi be őket. Mielőtt kinyitotta volna, egy fáradt és álmos tekintetet vett fel álarcául, majd kinyitotta az ajtót. Három katona állt a ház bejárata előtt.
-Mi tartott ilyen soká?-kérdezte idegesen a legmagasabb közülük.
-Elnézést kérek, mély alvó vagyok-morogta a reggeli fáradságtól. Legalábbis azt akarta, hogy ezt higgyék, ezért így is írom le.
-Hogyan kell fel időbe a hétköznapokon?-
-Sok tűzzel-
-Gondolhattam volna...Beléphetünk?-
-Persze, jöjjenek csak-állt el az útból és engedte be a három urat. Annyira félt és annyira aggódott érte...hisz nem hallott semmit kintről, talán nem vették észre, vagy lehet, hogy még el sem indult, vagy legrosszabb esetbe nem értette meg őt. Mardosta a szívét minden rossz érzés és bár nem akarta, de muszáj volt a "betolakodók" után leskelődnie. Először a nappalit fésülték át, ami nem volt nehéz tekintve, hogy egy piciny lakásról beszélünk, kevés bútorzattal. Ezek után a konyhába mentek, ahol már rendesen átnéztek minden egyes szekrényt, polcot, de még a szemetest is. Az egyikük—akinek kissé kampós orra volt—az egész padlót megkopogtatta, hátha valami titkos lejáratott, vagy pincét talál, míg a másikuk—akinek hosszú haja majdnem eltakarta az arcát—ugyan ezt tette, csak a falakkal. Be kellett látnia, hogy precíz munkát végeznek, hisz tényleg minden helyet megfigyeltek és meglestek. Következett a fürdőszoba, ahol már nem voltak restek kérdezősködni sem.
-Miért van két fogkefe ki téve?-kérdezte a kampós orrú.
-Néha meglátogat az unokatestvérem Requies prefect-ából. Nem szoktam elpakolni-rántotta meg a vállát. Azt nem mondhatta, hogy nem rég volt itt, hisz akkor egyből gyanúsítottá válhatott a nem létező unokatestvér.
-Egy nap többször is átöltözik?-kérdezte a hosszú hajú.
-Igen, gyorsan izzadok-hazudott továbbra is. Mivel a kérdésekre kielégítő válaszokat adott, áttértek Jimin szobájába, ahol ugyan így, minden kis dolgot megfigyeltek. Bár kérdéseket nem tettek fel neki. Már szinte olyan dolgoktól félt, amikről nem is tudott. Teljesen kétségbeesett, mikor azt képzelte el, hogy találni fognak egy titkos lejáratot, holott ő egyáltalán nem készített semmi ilyesmit. Már nem tudta, hogy meddig bírja még az álarca ezt a nagy nyomást.
Majd elérkezett a vendég szoba, mely Jungkook szobájaként funkcionálódott titokban. A szőke rettentően megijedt, hisz tényleg nem tudta mi történhetett a fiúval. Továbbra sem hallott a néhány sikításon kívül más neszt, vagy nevet, mely ismerős lett volna. Talán még mindig ott van? Az lehetetlen, nem teheti ezt meg magával, sem vele. A másodpercek szinte óráknak tűntek, mikor az ajtókilincshez értek a katonák. Szíve a torkában dobogott és olyan imákat engedett meg magának, amiket csak a nagy papok olvashattak. Az ajtó kinyílt, majd mintha leleplezni készültek volna a katonák, berontottak azon.
-Ez kinek a szobája?-kérdezte a magas.
-A szüleimé volt, ma már csak az unokatestvéremnek adom, ha néha napján meglátogat-
-Akkor ezek az ő ruhái?-
-Igen, az övé. De néhány dolog még édesanyámé és édesapámé-
-Ez a ruha nem régen lett használva. Mikor járt itt az unokatestvére?-a magas merészen méregette ezzel a kérdésével. Teljesen meglepődött ezen és letaglózta őt a katonák észjárása. Olyan profi munkát végeztek, hogy teljesen kétségbeesett; hiszen olyan ügyesek, hogy ne találnának rajtam valami fogást?
-Talán 1 hónapja járt itt utoljára. A ruhát pedig én használtam. Az unokatestvéremen kívűl nincs más számomra, kérem ne kérdezzenek erről, mert nem csak én fogok zavarba jönni, ha tovább beszélünk erről, hanem maguk is!-hajtotta le a fejét félénkségét kifejezve. A katonák elhitték a szavát, így csak tovább keresgéltek. Jimin próbált az ablakon kilesni, hátha megpillantja a fiút valahol, de nem járt sikerrel. A kampós orrú, folyton figyelte őt és el sem nézett róla. Kezdte azt hinni, hogy talált valamit, esetleg gyanúsan viselkedett, ám mikor megszólalt, életében először megnyugodott a kérdést illetően.
-Nem maga az, aki a királyfival együtt hált?-
-Tényleg! Igazad van!-csapott a homlokára a hosszú hajú.
-De a menet leállt elég hamar, nem igaz?-nevetett gúnyosan
-Sajnos nem mindenkinek sikerül az, ami a legegyszerűbb egy férfi számára-rázta meg a fejét tettetett csalódottsággal a magas úr.
-Készen vannak?-kérdezte érzelemmentesen.
-Igen, gyorsan elmegyünk-nézett össze a kampós orrú a többivel, mire mindannyian nevetni kezdtek. Egyfolytában csak azt mondogatta magában; A hazugság nem szégyen, a hazugság nem szégyen! Azóta a nap óta hazudik mindenkinek. Azon a napom az élete a visszájára fordult. Szerelme elárulta, hazugságot terjesztett róla. Szülei nem sokkal később elhunytak. És az emberek mind kinevették és sugdolóztak körülötte, mint egy rossz viccen, egy szégyenen. És bár ismét megfeledkeztek róla, néha napján visszatérnek a gúnyok és megvetések, melyek mind megtévesztésen alapulnak.
-Rendben, akkor viszontlátásra uraim-bólintott, majd kijött a szobából, hisz kezdett összetörni az álarca. Muszáj volt legalább egy kis időre is megszabadulni tőle. Apró, alig észrevehető könnyeket engedett útnak, amiket szépen le is törölt, mielőtt végig folytak volna arcán. Mit tett, amivel ezt érdemelte? Akár a herceg ellen...teljes szívéből szerette és mindent megtett érte. Mindent, amit csak tudott. A sok hazugság, a kétszínűség. Teljesen tönkre teszi a lelkét. Sőt nem csak az övét! A kiskirály bűnös szívét csak még inkább beszennyezi! Éppen időben törölte le utolsó könnycseppjét, ugyanis a "vendégek" szállingózni kezdtek a bejárati ajtóhoz.
-További szép napot-köszönt el, majd meg se várva a katonák válaszát, rájuk csapta az ajtót. Kintről még hallott egy jóízű nevetést, ami csak méginkább szomorította szívét. Ám ezzel nem akart tovább törődni. Van más, akiért aggódhat, akinek az érzésein gondolkodhat. Ebben is "előny" számára a fiú, eltereli a negatív képzeteit. Levette pizsamáját, majd melegebbe öltözött, mert érezte, a tél még nem hagyta el teljesen Celsitas-t. Szépen és kimérten zárta be maga után az ajtót és elindult az erdőbe. Természetesen körbe nézelődött, hogy figyelik, ám nem látott egy ráfigyelő katonát se, így végül elnyelte őt az erdő sűrűje.