A prima vista || HP ff

●3●

Perselus Piton, a fiatal bájitalmester lobogó talárral és váratlanul jelent meg Remus Lupin lepukkant, apró lakásának nappalijában, ami a frászt hozta a férfira. Éppen a Reggeli Próféta legfrissebb számát lapozta át, ám régi barátja hirtelen felbukkanása megzavarta ebben, s ijedtében majdnem eldobta az újságot is.

– Perselus! Mi történt?

– Jelentést kaptam a Dursley-ház felől. Harry talán bajban van – felelte röviden és tömören, készen arra, hogy rögtön távozzon. Perselus azóta nem látta Remust, hogy azon a szörnyű éjszakán Dumbledore prosszefor – a Roxfort bölcs és megfontolt igazgatója – fogta a kisfiút, s magával vitte Lily utálatos és savanyú nővéréhez, mondván ott minden tökéletes lesz majd. Fel se tűnt neki, hogy Harry azonnal keservesen sírni kezdett, mikor elválasztottak Remus és Perselus közelségéből, vagy hogy egyfolytában a szülei után sírt, akik holtan hevertek a ház két ellentétes pontján. Nem, az idős varázsló csak ment a saját feje után, még McGalagony professzorra sem hallgatott, pedig a nő többször is kijelentette, hogy nem érzi helyesnek a döntését, hiszen látta, hogy milyen az a család.

Perselus és Remus nem látogathatták meg a gyermeket, de azért a szemüket rajta tartották, nehogy valami baj történjen. Így halott arról a fekete hajú varázsló, hogy milyen szörnyű dolgok történnek a ház falai között, s tudta, hogy nem habozhat tovább, cselekednie kell! Azonban nem mehetett egyedül, s mivel Dumbledore professzor nem feltétlen tűnt már annyira megbízhatónak a döntéseit illetőleg, így Remust választotta, aki kész volt megtenni bármit Harryért.

– Akkor mire várunk még? – állt fel Remus a székéből, lecsapva a félbehagyott újságot.

Perselus elszántan bólintott, majd megfogva a vérfarkas karját, a Privet Drive négyes számú háza elé hoppanált. Csend és egyenesen fojtogató levegő fogadta őket, de nem hátrálhattak meg. A bájitalmester némán az ajtó elé sétált, majd határozottan bekopogott. Legszívesebben betört volna, de nem kelthette fel a többi mugli figyelmét. Hamarosan nyílt az ajtó és Vernon jelent meg a küszöb másik oldalán haragos arccal és vérben forgó, de ijedt szemekkel.

– Mit akarnak?! – szürte ki a fogai között.

– Harry Pottert szeretnénk látni – felelte kertelés nélkül Perselus. Láta, hogy változott meg az előtte álló férfi tekintete a gyermek említésére, s egy pillanatra elfogta a félelem. Olyan gonosz, szinte elvetemült fény csillant fel a szemeiben, ami már vetekedett Voldemort őrületével.

– Itt nem lakik semmiféle Harry Potter ! – felelte Vernon idegesen, majd készült a két férfi arcára csapni az ajtót, de akkor Remus elő lépett pálcával a kezében, de félelmetesen nyugodt ábrázattal.

– Igazán? Pedig pontosan tudjuk, hogy a gyermek itt lakik – mondta a volt griffendéles varázsló. – Vagy beenged minket, vagy többen jövünk vissza, de abban nem lesz köszönete.

– Ugyan, kérem – felelte jóval készségesebben Vernon bácsi. – Nem kell felhajtást rendezni, nem szeretnénk, ha bárki is meglátna minket, nem igaz? Jöjjenek csak be!

Perselus és Remus egymást után léptek be az ajtón, majd várakozva megálltak a nappaliban. A homokszőke, kissé már barnás hajú férfi figyelmét azonban nem kerülte el az asztal alatt hagyott, törött pohár maradványai, és a padlón lévő egy-egy apró vérfolt látványa sem, amit láthatóan elfelejtettek feltakarítani, vagy csak már nem volt idejük rá.

– Hol van Harry? – kérdezte Remus halkan, egyelőre még nyugodtan.

Jó darabig nem érkezett válasz a kérdésére, majd egyszercsak előbújt az ifjú Dudley az anyja háta mögül – bár testes alkata miatt mindenki tudta, hogy ott volt –, s ijedten a lépcső alatti gardrób felé mutatott.

– Ugye a fia csak tréfál – rázta meg a fejét hitetlenkedve Perselus, miközben Remus nem vesztegette tovább az idejüket, s odasietett. Egy elmormogott varázslattal később minden lakat lehullott az ajtóról, majd Remus belépett a helyiségbe.

– Az a szobája – felelte Petunia halkan, mire Perselus teljesen elsápadt.

– Az egy szekrény. Mégis hogyan élhet ott egy gyermek, mintha csak egy állat lenne?! – csattant fel Perselus, nem rejtegetve többé a haragját.

– Mert egy állat! – szólalt met nem túl okosan Vernon. – Egy korcs, egy abnormális lény, mint az anyja volt!

Perselusnak nem sok kellett ahhoz, hogy megátkozza férfit. Már lépett is volna előre, de akkor Remus kilépett a nappaliba, remegő kezeiben egy összetört, beteg, helyenként véres és ájult gyermeket tartva.

– Sürgősen segítségre és ellátásra van szüksége – mondta Remus remegő hangon, de a szemeiben lángolt a harag.

– Rendben – biccentett Perselus. Majd legközelebb megátkozza őket a felelőtlen viselkedésükért. Remus után kilépett az ajtón, s végre ő is megnézte a gyermeket, akit neki kellett volna felnevelni. Harry kicsi volt, túlságosan apró és sovány, sápadt és zúzódásokkal meg sebekkel teli.

– Hozzám nem vihetjük – szólalt meg halkan Remus. – Maradhat Harry nálad addig, amíg nem találunk ki valamit?

– Nem engedném, hogy máshol legyen – felelte Perselus, majd ismét megfogva Remus karját, illetve a másik kezével Harry apró ujjait is, elhoppanált a kúriájára, ahol már akkor előkészített egy szobát Harry számára, amikor Lily és James még éltek. Remus némán követte a fekete taláros társát, fel az emeletre, ahol egy csendes, egyelőre még berendezrtlen de barátságos szoba fogadta.

– Tedd le az ágyra – mutatott a párnák és takarók halmazára Perselus, s közben jó pár főzetet, kenőcsőt, kötszert és egyéb szereket hívott magához. Remus gyengéden letette Harryt, amit a gyermek szinte meg sem érzett. Úgy, ahogy letették, mozdulatlanul és némán feküdt tovább, csak a mellkasa emelkedett és süllyedt lassan.

Perselus hamar belefogott a sebek lekezelésébe, miközben pár nyugtató hatású és fájdalomcsillapító főzetet diktált az ájult kisfiúra. Amit először látott, az csak a jéghegy csúcsa volt. Harry foszlott, szakadt és koszos ruhái alatt még több sebet talált, némelyik még régi volt, ami hűen jelezte a férfi számára, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy a gyermeket megverték.

– Szólni fogsz Dumbledore-nak?

– Szerintem már tud róla – felelte Perselus. – Nem lepődnék meg rajta, ha hamarosan megjelenne az ajtó előtt.

– Hogy tehetett ilyet? Hogy adhatta nekik Harryt?! – kérdezte Remus. A hite, amely eddig oly' erősen élt a bölcs varázslóban, most ezer darabra tört. Remus Lupin a végsőkig kiállt Dumbledore mellett, de a legfontosabb számára Harry volt, s a gyermekért bárki ellen megküzdött.

– Dumbledore azt tette, amit helyesnek látott. Ezen már nem tudunk változtatni. Csak annyit tehetünk, hogy egy biztos otthont adunk Harrynek, ahol békében élhet tovább.

De vajon sikerülhet?

•••

/|\••/|\