A prima vista || HP ff

●20●

Harry és Perselus hosszú percekig ült a romos szobában, egymásba kapaszkodva a szőnyegen. A fiatal bájitalmester próbálta megnyugtatni a reszkető gyermeket, de egy darabig Harry nem reagált semmire, csak keservesen sírt, s igyekezett elbújni Perselus talárjában. Aztán nem sokkal késsőbb a fiú légzése lecsendesedett, a remegése elmúlt, s a zokogása is szipogás lett csupán, azonban továbbra sem mozdultak. Egyiküknek sem volt feltétlen kényelmes a pozíció, de mindkettejüknek biztonságot nyújtott.

– Harry? – kérdezte halkan Perselus, s megpróbált óvatosan elmozdulni a kisfiú mellől, hogy rálásson az arcára, de Harry halk nyöszörgése megállította a cselekvésben. – Oké, semmi baj! Csak meg szeretném nézni, hogy jól vagy-e, rendben?

Harry lassan bólintott egyet, majd nehezen, de elhúzódott a bájitalmestertől, s könnyes tekintetét a férfi felé vezette. Perselus alaposan átvizsgálta a testét, de szerencsére egyik üvegszilánk sem találta el őt.

– Jól van, minden rendben – mondta Perselus, majd óvatosan felállt, s a karjaiba vette a kimerült gyermeket, akinek még ellenkezésre sem maradt ereje. – Most lemegyünk a nappaliba, rendben?

Harry nem reagált, de Perselus nem akart tovább a romok között maradni, mert az üvegszilánkok rosszabbnál rosszabb emlékeket elevenítettek fel benne, így megindult kifelé a szobából, majd lefelelé a lépcsőn, s meg sem állt a nappaliig, ahol óvatosan a kanapéra tette Harryt, aki lényegében már szinte el is aludt, annyira elfáradt. Perselus magához hívott egy plédet, amivel szépen betakarta Harryt, majd mikor úgy látta, hogy pár pillanatig biztos nem fog történni semmi váratlan, gyorsan üzent Remusnak patrónussal, hogy minél hamarabb jöjjön el hozzá.

Pár percen belül kopogtattak a kúria ajtaján, mire Perselus enyhén összerezzent, de aztán elindult a bejárat felé, hogy beengedje a küszöbön várakozó Remust és Siriust.

– Minden rendben? – kérdezte Remus azonnal, ahogy kinyílt előtte az ajtó, de mikor meglátta az előtte álló Perselust, az összes vér kifutott az arcából. – Mi történt az arcoddal?!

Perselus bosszankodva kapott a bal szeme alatti területre, mert teljesen kiment a fejéből a tény, hogy az egyik üvegszilánk eltalálta. – Harry... Inkább gyertek be előbb, jó?

Egyik férfit sem nyugtatta meg a válasz, így aggódva és feszülten léptek be a házba, amikor azonban meglátták a kanapén alvó gyermeket, egy emberként engedték ki magukból az eddig visszatartott levegőt. Viszont ez nem magyarázta meg a sebet Perselus arcán, ahogy azt sem, hogy miért tűnt annyira zaklatottnak a férfi.

– Mi történt, Perselus? – kérdezte halkan Remus.

– Harrynek volt egy... nem is tudom, hogyan mondjam – sóhajtott fel a bájitalmester. – Nem tudom, hogy mi váltotta ki, mert fent volt a szobájában, de egyszer csak azt hallottam, hogy az emeleten betörnek az ablakok, s Harry mágiája egyszerűen kitört a testéből.

– Alapvetően ez normális, nem? Mármint, sok fiatal gyerekből szokott időnként kitörni a mágia – próbálta megmagyarázni Remus, de valójában ő is látta, hogy valami nagyon nem stimmelt.

– De nem így – felelte egyszerre Perselus és Sirius.

– Ekkora erővel csak akkor történik, ha korábban el volt fojtva a mágia, vagy abban az esetben, ha valami nagy érzelmi zaklatottság váltja ki – mondta Sirius, s maga is meglepődött kissé, hogy ilyen sokat beszélt egyszerre, ráadásul Perselus Piton jelenlétében. Fegyverszünet volt köztük, s az iskola óta nem estek egymás torkának, de tény, hogy sosem tudott úgy felengedni a bájitalmester közelében, mint a barátaival.

– Igen – biccentett Perselus. – De nem hiszem, hogy egész eddig elfojtotta a mágiát. Az utóbbi napokban csendes volt, a szokásosnál is jobban.

– Gondolod, hogy esetleg azzal az éjszakával kapcsolatos? – tette fel a kérdést félve Remus.

– Emlékezhet egyáltalán arra, hogy mi történt? – nézett rá Sirius, mire a vérfarkas megvonta a vállát.

– Talán – felelte Perselus elgondolkodva. – Tudom, hogy mostanában volt pár rémálma, de azok többnyire a rokonai miatt. Mikor beteg volt, gyakran hívta Lilyt és Jamest, de akkor úgy véltem, hogy csak a láz miatt. Lehetséges, hogy emlékszik valamire, vagy esetleg lassan elkezdett feltörni benne, nem tudom. Jobban bízik már bennem, mint korábban, de nem beszél sokat.

– Annyit tehetünk, hogy megvárjuk, míg felébred, aztán rákérdezünk, hogy mi történt – vetette fel Remus, mire a többiek is bólogatni kezdtek, mert jobb ötletük nekik sem volt. 

– Addig fel kéne takarítom odafent – sóhajtott fel Perselus, s már indult is volna, mikor Sirius megmozdult. 

– Mehetek én? Addig te maradhatsz is, s Remus el tudja látni a sebet az arcodon – ajánlotta fel a fekete hajú férfi, mire Perselus megadva magát bólintott.  Sirius hamar fel is ment Harry szobájába, míg Remus maradt odalent, s várakozva nézett fel a bájitalmesterre. 

– Szörnyek néztek ki. Ott voltatok, igaz?

– Igen... Sirius szerette volna látni, én pedig nem tudtam nemet mondani neki – vonta meg a vállát Remus. 

– Értem – biccentett Perselus, majd hagyta, hogy Remus lekezelje az arcán lévő sebet. Jó ideig csendben voltak, egyikük sem mert megszólalni. Remus némán dolgozott, Perselus pedig elmerült a gondolataiban egészen addig, míg Sirius meg nem jelent a lépcső alján, s a kezeiben a plüssmacskát tartotta.

– Ez még megvan? – kérdezte halkan, s ugyan a szemeiben könnyek csillogtak, de az arcán egy halvány mosoly jelent meg, először azóta, hogy kiszabadult az Azkabanból.

– Kimentettem a házból – felelte suttogva Remus, s inkább elfordult, hogy ne kelljen a barátja szemeibe néznie. – Pár más emlékkel együtt. Egy dobozban vannak otthon, majd megmutatom.

– Harry még mindig nagyon szereti – szólalt meg Perselus. – Mikor odaadtuk neki, akkor kezdett el beszélni hozzám, előtte csendben volt, s meg sem mert szólalni.

– Akkor jobb, ha odadom neki – biccentett Sirius, majd csendesen az alvó Harry mellé lépett, s óvatosan a gyermek kezei mellé tette a játékot, mire Harry azonnal magához rántotta a macskát, mintha csak megérezte volna azt.

Perselus halványan elmosolyodott a jelenet láttán. Kételkedett abban, hogy végre talán nyugodt napok következnek, hiszen annyi megválaszolatlan kérdés hevert még előttük, de ennek a kevéske békének is hálát adott. Néha, amikor éppen nem fenyegette őket semmi, s még a szerencse is rájuk mosolyogott, gyakran elképzelte azt, hogy Lily és James ott ülnek velük. Tudta, hogy nem élhet a fantáziában, de annyira vágyott arra, hogy a családja újra együtt legyen, ha csak egy rövid pillanatra is.

Csak ez tartotta távol az őrülettől.

•••

H

eey!

Itt is egy újabb rész. Talán nem annyira drámai, próbáltam amennyire csak lehet cukira és vigasztalósra csinálni... :'D
Remélem azért tetszik!

Egy kis önreklám következik! ❤️
Kitettem azt a modern fantasyt, amiről korábban már beszéltem. A vadász csatája néven megtaláljátok az oldalamon. Jelenleg egy lejátszási lista, s egy fejezetből áll, de igyekszem minél hamarabb folytatni! 🤗