A prima vista || HP ff

●11●

Remus izgatottan és eléggé betegesen állt a már sokat látott, szürke és hideg szobában. A Minisztérium legtöbb helyiségét már látta, de egyik sem volt olyan barátságtalan, mint az az apró lyuk, ahol még az ablakon beszökő napsugár sem árasztott magából meleget.

Hosszú és fárasztó napokat tudhatott a háta mögött. Azután, hogy Perselus ismertette vele Lucius Malfoy információit, Remus szinte azonnal belevetette magát a dolgok sűrűjébe, s nekilátott annak, hogy minél hamarabb szabadon engedjék Siriust. Bizonyíték volt elég, azonban a bizottság nem volt olyan engedékeny, mint ahogy azt hitték. Nyilvánvalóan szerették volna még tovább a kezeik között tartani Sirius örökségét, nem szívesen engedték hát el. Azonban a saját törvényeik ellen nem sokat tehettek, így egy keserves hét után, de megtörtént az az esemény, amire egy bő óra is elég lett volna.

Sirius nem tudott semmit erről, így Remus sejtette, hogy a férfi nagyon meg fog lepődni. Már az nagyon furcsa lesz neki valószínűleg, hogy az Azkabanból átszállítják a Minisztériumba. Remus csak abban tudott reménykedni, hogy a régi barátja nem próbál meg majd elszökni az aurorok elől, mert akkor azzal nagy problémákat hozhat a fejükre. Abba még bele sem mert gondolni, hogyan mondja el el neki, hogy mi történt Harryvel. Ahogy ez a röpke gondolat végigszaladt az elméjén, hirtelen kinyílt az ajtó, s a szobába belépő fiatal auror mögött Remus végre meglátta Siriust.

Remus torkából halk, döbbent hang szakadt fel, s egyszerre minden maradék szín is kiszaladt az arcából. Sirius rettentően sovány volt, az arcán már inkább szakáll sötétlett, s nem borosta. A haja a válla alá nőtt le az eltelt évek alatt, az egykor vidáman csillogó, szürke szemekből pedig – melyeket csak egy rövid pillanatra látott, milőtt eltűntek volna a fekete tincsek takarásában – eltűnt az élet. Sirius nem nézett fel, a tekintete nem hagyta el a padlót. Remus nem tudta, hogy mit csináljon. Lépjen mellé? Vagy szólítsa meg? Vajon Sirius még fel fogja ismerni?

– Sirius? – szólalt meg végül halkan és remegve a homokszőke hajú, de mozdulni nem mert. A hangja azonban megtörte a varázst, ugyanis Sirius azonnal felemelte a fejét, s döbbenten meredt Remusra.

– Remus? – Ha lehet, Sirius hangja rosszabb volt, mint a külseje. Megtörten és élettelenül csengett, de ugyanakkor nagyon halkan is, mintha csak suttogott volna. A félig vérfarkas nem is várt tovább, eleresztett egy gyenge bólintást, de közben már két hosszú lépéssel átszelte a szobát, s szorosan magához szorította Siriust. Kicsit bizonytalan volt ugyan, s arra számított, hogy a volt iskolatársa majd eltaszítja magától, de amikor megérezte a hátán a fekete hajú csontvékony karjait, azonnal megnyugodott.

Már csak pár akadály van előttük...

•••

Perselus éppen teát főzött, mikor Albus Dumbledore hirtelen megjelent a konyhában. A fiatal bájitalmesternek meglepődni sem maradt ideje, pedig szívesen elmagyarázta volna az idős varázslónak, hogy miért nem szokás csak úgy megjelenni mások lakásában, pláne nem minden előzetes szó nélkül.

– Tudod jól, hogy miért vagyok itt – kezdett bele a professzor lassan és sóhajtva.

– A válaszom még mindig nem – felelte Perselus, majd visszafordult a teához, de a tartása feszült maradt és a keze is remegni kezdett.

– A Minisztérium nem nézi jó szemmel, hogy Harry még mindig veled van – rázta meg a fejét Albus. – Vissza kell térnie, Perselus.

– NEM! – csapott le a volt mardekáros a pultra, de azonnal meg is bánta a hirtelen mozdulatot. Tudta, hogy Harry mostanra már biztos felfigyelt rájuk odafent. Csak reménykedni tudott abban, hogy a gyermek nem fog valami átgondolatlant tenni.

– Perselus....

– Nem mehet oda vissza! – fordult meg Perselus. – Ott csak verni fogják megint, ezt te is tudod jól. A Minisztérium pedig egyáltalán nem érdekel, Albus! Lily és James rám bízta Harryt, nem másra!

– Ez nekem talán elég, de a bizottságnak nem. Elhiszem, hogy így állapodtatok meg egymással, de amíg erre nincsenek bizonyítékok, addig bizony nem sokat tehetünk...

Perselus bosszúsan sóhajtott, majd egy pálca legyintéssel később a kezében termett egy kissé viseltes papír. Szó nélkül nyújtotta Dumbledore felé, aki értetlemül ugyan, de elvette tőle és széthajtotta, hogy beleolvashasson.

– Ez természetesen megváltoztatja a tények állását – sóhajtott fel az idős iskolaigazgató. – Mindenesetre nem tudok semmi biztosat mondani neked, Perselus.

– Tudom – biccentett a fiatal bájitalmester. – De ez egyelőre hidegen hagy. Ha ez elég, akkor Harry itt marad és kész! Még akkor is, ha el kell mennie innen, akkor sem fog visszamenni azokhoz a muglikhoz! Azt nem engedem!

Perselus bele sem mert gondolni abba, hogy Harry visszakerüljön arra a szörnyű helyre, ahol csak bánat és fájdalom várt rá. Itt legalább boldog lehetett, nem kellett újabb és újabb ütésektől félnie. Erre most itt van ez. A Minisztérium azt hiszi, hogy bármit megtehet, holott semmi közük nincs ehhez. Nem szólhatnak bele Harry életébe, nem igaz? Őt bízták meg, ő volt felelős a gyermekért, nem pedig egy vadidegen varázsló, aki azt sem tudta, hogyan viselkedjen egy kisfiúval.

Perselusnak hirtelen eszébe jutott valami. Fogta magát, s felsietett Harry szobájához, ám mikor belépett oda, megfagyott az ereiben a vér. A helyiségben sötét volt, s hatalmas felfordulás uralkodott az ágyon. Azonban a rendetlenség volt a legkisebb baja abban a pillanatban.

Harry nem volt odabent...

•••

Hey hey

Still alive, nyugalom. Azt hiszem...

Wolfstar reunion... *-*