A prima vista || HP ff

●15●

Perselusra hosszú és álomtalan éjszaka várt azután, hogy Remus és Sirius elhagyta a házát. Harry láza persze felszökött az egekbe, a fiatal bájitalmester pedig egyfolytában a borogatást cserélte a gyermek homlokán, s bizonyos időközönként diktálta bele a bájitalokat. Szerencsére nem volt annyira komoly a baj. Rosszabbul is alakulhattak volna az események, Perselus inkább bele sem mert gondolni.

Ettől függetlenül a fekete hajú férfi kellemesebben is el tudta volna képzelni a hétvégéjét. Hiszen már olyan jól haladtak! Harry végre nyitni kezdett, boldogabbnak is tűnt az elmúlt pár napban, erre az a hóbortos Dumbledore megjelenik a kúriáján és elront mindent.  Érett már az a csengő az idős professzor nyakába, ebben Perselus teljesen biztos volt. Vagy legalábbis komolyan el fog beszélgetni vele a magánszféráról.

– Nem fognak elvinni innen, Harry – sóhajtott fel Perselus magányában. – Talán eddig nem volt veled senki, aki gondoskodott volna rólad, de most már nem vagy egyedül, ezt megígérhetem.

Legalábbis egyelőre. De mi lesz akkor, ha a Minisztérium mégis elviszi valahogy a gyermeket? Ha nem fogadják el a papírjait, s visszaküldik arra a szörnyű helyre, ahonnan talán nem tudják megmenteni újra. Perselus vállára újabb és újabb, egyre nehezebb súlyok telepedtek, s a fiatal férfi nem tudta, hogy meddig bírja még el őket. Ott volt még Sirius is, meg Remus és a bájitalmester kezdte érezni a korai idegösszeroppanás jeleit.

– Semmi baj nem lesz, Harry – sóhajtott fel Perselus, majd megdörzsölte a fáradt szemeit. – Kitalálunk valamit, ne félj...

Nem ez volt az első olyan alkalom, amikor azt kívánta, bárcsak Lily es James még mindig életben lennének. Minden annyival könnyebb volna... De nem. A barátai meghaltak, s ezen nem változtathatott senki, még maga a nagy Dumbledore professzor sem. Az a szörnyű éjszaka a múlt fogságába veszett, Perselusnak meg pedig a jelenben kellett élnie, hogy ne vigye el a jövő erős, kiszámíthatatlan sodrása.

Ha őszinte akart lenni, akkor bizony nagyon tanácstalannak érezte magát. Még, ha segít is Harrynek és idővel minden rendbe jön, onnan hova tovább? Képes arra, hogy felneveljen egy gyereket? Mi lesz akkor, ha a kölyök megkapja a levelét? Milyen veszélyek várnak rá majd a Roxfort falai között? Meg tudja-e majd védeni őt az ódon kastélyban?

Rengeteg, szinte tengernyi kérdés ostromolta az omladozó várát, de válasz sosem érkezett a felkelő nappal. Perselus gyakran azt érezte, hogy teljesen magára maradt a hatalmas világban. Kihez forduljon? Ki az, akiben igazán megbízhat?

Kinek a vállát terhelheti azzal a súllyal, amit ő alig bírt el cipelni minden egyes nap?

•••

Harry álmai szokatlan fordulatot vettek az éjszaka folyamán. Általában csak egy zöld villanást látott, meg valami gonosz kacajt hallott a háttérben és sikoltozást, de most minden más volt. Kellemesen indult a kép, egy hűs szellővel játszó, régi nyáron napon. Nem tudta, hogy merre volt, még sosem látta azt a helyet korábban, de gyönyörűnek és mágikusnak találta. Egy hatalmas, egyenesen fenséges kastély magasodott felé, gyermeki szemében a tornyok egészen az égig nyúltak és kettévágták a felhőket.

Nevetést hallott, s mikor megfordult, négy idősebb fiú és egy vörös hajú lány szaladt ki az ódon épületből, egyenesen a nem messze hullámzó tó felé sietve. Harry ismerősnek találta őket, de nem tudta, hogy miért. Talán már találkozott volna velük valamikor?

A diákok vidáman ültek le a tó mellett, egymással beszélgettek. Egyforma ruha volt rajtuk, így Harry arra tippelt, hogy valamiféle iskolában lehetett, bár nem mert volna megesküdni rá, tekintve, hogy még életében nem volt rgy iskolában sem. Mindenesetre jobb magyarázat nem jutott az eszébe, s nem is nagyon törődött vele. Érdekesebbnek tűnt számára az, hogy miért lát ismerős ismeretleneket az álmában.

– Ugyan már, Remus! Lazíts egy kicsit – nevette el magát az egyikük, egy magas és szemüveges, fekete hajú fiú. Remus? Harry ismerte ezt a nevet, látta is már a tulajdonosát, de mit keresett ott fiatalon egy álomban a tóparton egy kastély mellett?

– Lazítsak? Kis híján magunkra haragítottátok az egész tanári kart! – szisszent fel egy sebhelyes, homokszőke hajú fiú. Ha Harry alaposan megfigyelte, akkor látta a hasonlóságot közte, s a pár évvel idősebb Remus között, bár az ő Remusának vállát tengernyi súly nyomja.

– Mint általában – nevette el magát egy fekete hajú, szürke szemű fiú, aki a vörös-arany nyakkendőjét nem a nyakában, hanem pántként a fején átkötve hordta, mint valami lázadó.

– Való igaz, Sirius – bólintott a szemüveges, hasonlóan boldogan.

– Azért Remusnak valamennyire igaza van – szólalt meg végre a vörös hajú lány. A hangja emlékek százait indította el Harry fejében, de az összes azonnal elhalványult, ahogy fókuszálni tudott volna rájuk.

– Ez az utolsó napunk, Lily! – nyögött fel a szemüveges, majd drámaian hátravetette magát a fűbe. – Nem tudnak mit csinálni velünk.

– Erre nem vennék mérget – mosolyodott el ravaszan Lily, mire Sirius és a másik fekete hajú fiú fintorogva mordult fel.

– Mégis tehetnek velünk valamit? – cincogta közbe egy piszkosszőke, kissé pufók fiú, aki egész eddig csendesen hallgatta a barátait.

– Dehogy, Peter – legyintett lazán Sirius. – Evans kisasszony csak a frászt akarja hozni ránk.

– Meg is érdemelnétek – motyogta magának Remus, de nem elég halkan, ugyanis mindenki más is hallotta.

– Igazán, Holdsáp?

– Igen – bólintott komolyan Remus. – Tüzijátékot rendezni a nagyteremben?! Tényleg elment a józan eszetek? Dumbledore professzor talárja majdnem kigyulladt, McGalagony professzor pedig alig tudott rendet teremteni abban a káoszban, amit okoztatok!

– Minnie bármire képes – szólt közbe Sirius, de Remus egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy befogja a száját, s legalább is bocsánatkérően nézzen maga elé.

– Te pedig, James – fordult idegesen Remus a szemüveges felé, aki nagyot nyelt ijedtében – meg se próbálj elbújni Sirius mögé! Ugyanolyan közöd van ehhez, mint neki! Ezer szerencséd, hogy Lily már elrendezett téged, különben Merlinre esküszöm, hogy kapnál mégy egy fejmosást!

– Jól van, Remus – mosolyodott el Lily halványan. – Most már nyugodj meg, rendben? Ne fáraszd túlságosan ki magad, még mindig beteg vagy.

– Megérdemlik – érkezett az egyszerű válasz, de Remus hangja már sokkal nyugodtabb volt és gyengébb is. Mire felfoghatta volna, hogy mi történik, addigra Sirius már magához rántotta a sebhelyes fiút, s szorosan magához ölelte.

Harry nem értette, hogy mi is történt előtte. Miért látta a szüleit – mert valahogy sejtette, hogy James és Lily voltak azok, akik miatta meghaltak azon a régi éjszakán – és azok legjobb barátait egy álomban? Ráadásul a múltban, amikor még fiatalabbak voltak és éppen végeztek az iskolával. Miért? Mi értelme volt ennek?

Harry nem tudta, de mikor magához tért, a szobája fogadta őt a sötét és ijesztő erdő helyett.

•••

Heeey! Igen, még mindig élek! ^^

Egy ideje már írtam ezt a fejezetet, csak közben volt egy apró balesetem egy méhecskével, s hát annyira feldagadt a jobb kézfejem, hogy nem igazán tudtam vele csinálni semmit.

Most, hogy már nem sok baja van azon kívül, hogy viszket, mint a fene, végre be tudtam fejezni a részt! :33

Viszont van még valami! Átléptük a 3K megtekintést! Mindenkinek nagyon köszönöm! *-*

/|\••/|\