A prima vista || HP ff

●9●

– Tessék?!

Remus nem feltétlen törődött azzal, hogy ne kiabáljon, mikor Perselus elmondta neki mindazt, amit Luciustól megtudott korábban. Persze, ez nem is csoda. Ha tényleg ártatlanul börtönözték be Siriust és az, aki elárulta a legjobb barátaikat még tényleg szabadon van, akkor Remus Lupinnak minden oka megvolt arra, hogy kiakadjon.

– Nem Black volt a titokgazda – felelte halkan Perselus. – Semmi köze nem volt ahhoz, ami történt.

– Honnan tudod ezt? Kitől hallottad?!

– Lucius Malfoy járt itt, nem sokkal ezelőtt – fordult el a fiatal bájitalmester az előtte álló férfitól, felkészülve a legrosszabbra.

– Lucius? – kérdezte Remus halkabban. – Megbízhatunk benne, Perselus?

– Talán nem ő a legjobb ember a világon, de a családja érdekében tényleg átállt a mi oldalunkra, s velem együtt kémkedett – válaszolta Perselus. – Sok embert ismer, olyan információk jutnak el hozzá, amikről senki más nem tud.

– Peter... – rázta meg a fejét Remus, s a hangjában megtört valami. Perselus azonnal visszafordult, amint meghallotta a változást. – Hogy tehetett ilyet? A barátunk volt...

Perselus még épp időben lépett a homokszőke hajú mellé, s fogta meg a férfi könyökét, különben Remus valószínűleg a padlón kötött volna ki. A bájitalmester nem kicsit érezte zavarban magát, de segíteni is akart, így hezitálva ugyan, de egy székhez vezette a volt griffendélest és le is ültette oda.

– Mikor ettél utoljára, Remus?

Perselus a legtöbb esetben csak a vezetéknevükön hívta őket – kivéve persze Lilyt –, de ez most egy komoly beszélgetésnek látszott, s nem akarta, hogy Remus kitérjen belőle.

– Pár napja? – nézett fel lassan Remus, de a hangjában alig volt élet és a szemei sem csillogtak úgy, mint máskor.

– Itt maradsz az éjszakára – sóhajtott fel Perselus bosszúsan, de nem feltétlen Remus miatt volt mérges, sokkal inkább saját magára haragudott. Látta, hogy valami nincs rendben, de csak Harryre koncentrált. – Holnap pedig felkeressük Albust és megpróbálunk tenni valamit, rendben?

Remusnak csak egy bólintásra maradt ereje, s az is elég vérszegényre sikeredett. Elfáradt, s nem tudta már tovább játszani azt, hogy minden rendben volt. Szörnyű barátnak érezte magát amiatt, hogy Siriust ártatlanul ítélték el, hogy Peter még mindig odakint járt, hogy James és Lily meghaltak... De ott volt még Harry is, a kisgyermek, aki semmit sem ártott a világnak, de mégis bántották őt éveken keresztül. Remus csalódott volt a világban. Önmagában, hogy nem vette észre a jeleket. Dumbledore-ban, hogy meghozta azt a régi döntést.

– Csak élni akartak – suttogta halkan Remus, csak úgy magának, de Perselus is hallotta minden egyes szavát. – Lily és James nem ezt érdemelte... Senki sem.

– Tudom – sóhajtott fel a bájitalmester szomorúan. – De már csak annyit tehetünk, hogy Harry és Black, Sirius jövőjét szebbé tesszük. Harrynek családra van szüksége, leginkább egy olyanra, amely támogatja és ápolja. Szereti, történjen bármi is.

– Nem hiszem, hogy Sirius meg fog bocsátani nekem – rázta meg a fejét Remus. – Szörnyű, amit vele tettünk...

– Ne tedd ezt, Remus! – mordult fel Perselus halkan. – Nem a te hibád volt, oké? Nem te ölted meg őket, nem te engedted el azt a patkányt és nem te zártad be Sirius Blacket! A Minisztérium a hibás, meg az aurorok, de nem te, Remus Lupin!

De mégis hogyan értse ezt meg vele?

•••

Harry Potter hallotta a két férfi között lezajló beszélgetést, de nem tudta kitalálni, hogy miről lehet szó. Noha a számára új, idegen hang ismerősnek tűnt, nem mert lemenni a szobájából. Lehet el akarják vinni? Vissza fog kerülni Vernon bácsihoz és Petunia nénihez? A gyermeket olyannyira megijesztették a saját maga által született gondolatai, hogy remegve bújt a sarokba a nemrégiben kapott plüssmacskájával, és szipogva szorította magához a játékot a térdeivel, míg az apró, reszkető tenyereit a füleire tapasztotta.

Nem akarta hallani. Nem akarta tudni, hogy miről beszélnek odalent. Minden egyes zajt, a madarak csiripelésétől kezdve a saját ritmustalan légzéséig át szeretett volna elkerülni. Csak csendet akart, néma és békés nyugalmat. Magányt, de közben egy társat, aki megnyugtatja és letörli a könnyeit, mint az a kedves néni az álmaiban.

Harry nem ismerte Perselust és nem is bízott meg benne igazán, de félt attól, hogy valaki elviszi onnan. Nem szerette volna, ha egy új és ismeretlen helyre kerül a már megszokott környezetből. Még ez az ódon és hatalmas kastély – mert a gyermek szemében legalább akkora volt – is jobb volt a hideg falaival és furcsa képeivel, mint Vernon bácsi és Petunia néni.

Nagyon szeretett volna kimenni a szobájából és lemenni megkeresni Perselust, de nem tudta, hogy az idegen még mindig ott volt-e vagy sem. Talán már elment, de az is lehet, hogy az ajtó mögött várt arra, hogy elkaphassa. Ki tudja? De mégis... Perselus nem hagyta volna, hogy elvigyék őt onnan, igaz? Ha az új bácsi veszélyes, akkor meg fogja majd őt védeni, remélhetőleg. Hiszen megígérte, azt pedig nem szokás megszegni, ugye?

Harry végül lassan feltápászkodott a földről, s magához ölelve a cicát meg egy puha plédet megindult lefelé, de olyan halkan és lassan, hogy azt még a legjobb lopakodók is megirigyelték volna. Nem mert zajt csapni, így minden egyes lépésére külön odafigyelt, szinte már kiszámolta, hogyan tegye le a lábait anélkül, hogy hangot adna ki bármilyen formában.

Mégis, mikor megtalálta Perselust és Remust, Harry nem félt annyira. A két férfi egy olyan furcsa nyugodtsággal töltötte el, amit még sosem érzett ezelőtt.

•••

Hey!!

Igeeen, még itt vagyok, vagy mi a szösz ^^

Esküszöm, hogy nem akarom Perselust és Remust összehozni, s semmi ilyen tervem nincs vagy gondolatom. Csak Remmyt nem lehet kihagyni egy Harry Potteres sztoriból, ez van.

Nem tudom. Nem érzem a legjobbnak a részt, de itt van. Kész van. Friss és ropogós.

:3