A prima vista || HP ff

●19●

Remus Lupin reszketve állt a néma sír előtt. Már percek óta ott voltak, s egyikük sem mondott semmit. Sirius a könnyeivel küszködve nézett le az előttük heverő márványra, amely a barátjaikat rejtette. Remus tudta, hogy ez az egész nagyon nehéz lehetett a fekete hajú varázslónak, ezért sem akart ennyire korán kimenni oda, de Siriust sem akarta megbántani. Ő maga már nem sírta el magát minden egyes alkalommal, de tény, hogy az érzelmeit ő sem tudta kordában tartani, ha Godric's Hollow sötét és gyásszal teli utcáit járta.

– Tudod, hogy ki hozta a liliomot? – kérdezte halkan Sirius, mikor annyira össze tudta szedni magát, hogy megszólaljon. A sír hűvös fedőlapján egy liliomcsokor hevert, ami nem csak Lilyt szimbolizálta, de a lány kedvenc virága is volt.

– Valószínűleg Perselus – felelte Remus. – Én elég régen jártam már erre, de mióta Harryt elhoztuk Petuniától, azóta Perselus gyakrabban jött ide, azt hiszem.

– Annyira sajnálom – suttogta Sirius megtörten, majd némán esett térdre a halott barátaik előtt. – Bárcsak ne mondtam volna, hogy Petert válasszátok! Bárcsak veletek maradtam volna aznap! Bárcsak én lennék itt és nem ti...

Remus kikeredett szemekkel hallgatta Siriust. Meg sem tudott szólalni, annyira megrémisztették a férfi szavai. Az egy dolog, hogy ő nem sokra tartotta a saját életét, de Sirius is hasonló háborúkat vívott? Remus tudta, hogy az Azkaban súlyos sebeket hagyott a barátja lelkén és testén, de arra nem is mert gondolni, hogy ennyire félrecsúszott minden. Elég volt egy rossz döntés, egy tárgyalás nélküli ítélet és ártatlanul elszenvedett évek egy sötét cellában ahhoz, hogy Sirius Black megtörjön és elinduljon egy lejtőn, ahonnan talán nincs visszaút.

Remus el akart fordulni. Legszívesebben elszaladt volna onnan, mert a bűntudat késként hatolt a szívébe. Nem akarta látni a fekete hajú könnyáztatta arcát, nem akarta hallani a sírását, ami darabokra szaggatta a lelkét. Nem akarta látni, ahogy a sötét árnyak szépen lassan elnyelték és megölték azt az embert, akit Remus megismert hajdan, s akit annyira szeretett.

– Semmi baj – térdelt le végül a földre Remus, s szorosan magához ölelte a zokogó és minden csontjában reszkető Siriust. – Tudom, hogy fáj. Tudom, hogy rossz ez az egész és nem akarsz mást, csak visszamenni az időben és helyrehozni mindent. Tudom, hidd el nekem, hogy átérzem, Sirius. De nem élhetünk a múltban, el kell fogadnunk azt, ami történt. Nem tehetünk mást.

Sirius némán nézett fel Remus arcára, s könyörögve bámult a homokszőke hajú fájdalommal és önváddal teli szemeibe. Tisztában volt azzal, hogy tényleg nem tehetnek semmit, mégis azt akarta hinni, hogy van még esély arra, hogy minden rendbe jöjjön. Hogy Lily és James visszatérjenek, hogy Harry egy szerető családban nevelkedjen és ne kelljen Voldemort ellen harcolniuk.

– Annyira hiányoznak – rázta meg a fejét Sirius, s görcsösen kapaszkodott Remus vállaiba, de a félvér mágus erre nem reagált semmit.

– Nekem is, hidd el... – sóhajtott fel Remus, majd újra magához ölelte Siriust, s együtt sírtak tovább James és Lily Potter sírja előtt. Egymásban keresték a támaszt, nem eresztve el másikat, ugyanis mindketten attól féltek, hogy elég egy rossz mozdulat, s valamelyikük köddé válik azon a hideg, hold- és csillgatalan éjszakán.

•••

Perselus Piton nem ijedt meg egykönnyen, ám mikor a Harry szobájában lévő ablakok váratlanul betörték és meghallotta a gyermek ijedt és hangos kiáltásait, akkor az egész lelkét átjárta a félelem, s egy percig mozdulni sem bírt. Rögtön a legrosszabbra gondolt. Kósza halálfalók támadták meg, esetleg maga Voldemort tört be a kúriájába, s készült befejezni a művét. Perselus szemei előtt képek jelentek meg, rövid villanások csupán, ahol felér a szobába, de Harry már holtan fekszik a padlón, csak úgy, mint James és Lily. Többszöri pislogással tudta csak elérni, hogy az élettelen kisfiú kitörlődjön az elméjéből, majd lélekszakadva futni kezdett felfelé a lépcsőn, s pálcát rántva rontott be a szobába.

Amit azonban ott talált, az ijesztőbb volt, mint a rémképek, amik a gondolatait megszállták.

Harry sírva állt a helyiség közepén, magányosan és reszketve a félelemtől. A testét zölden és vörösen fénylő mágia vette körbe, ami vadul csapkodta a betört ablakokban lengedező függönyöket, s leborongatott mindent a polcokról és szekrényekről. Perselus még sosem látott ehhez hasonlót, de hallott már arról, hogy bizonyos körülmények között, de képes a mágia arra, hogy kitörjön a használójából, ha túl sokáig próbálják meg elfojtani, vagy esetleg olyan érzelmi állapotba kerül az illető, hogy egyszerre felgyülemlik benne minden.

– Harry? Harry, közelebb mehetek hozzád? – kérdezte Perselus nyugodtan, és lassan, ugyanis nem akarta még jobban megijeszteni a gyermeket.

Harry azonban így sem reagált jól. Hátrálni kezdett a kitört ablak felé, aminek hatására a körülötte forgó, már-már szinte tornádó felkapta az üvegszilánkokat, s a szélrózsa minden irányába szétszórta a szobában. Perselus túl későn jött rá erre, s bár a legtöbbet ki tudta kerülni, egy darab mégis felsértette az arcát, ami csak olaj volt a tűzre, Harry ugyanis még jobban megijedt.

– Semmi baj! – rázta meg a fejét Oerselus hevesen, nem törődve azzal, hogy a sebből csorogni kezdett a vér. – Nincs baj, Harry! Minden rendben lesz, csak meg kell nyugodnod, oké? Tudod jól, hogy nekem bármit elmondhatsz, igaz?

A gyermek tétován bólintott egyet, mire egy kicsit lassabban kezdett el körötte forogni a tárgyak, de még így sem volt biztonságos az, hogy valaki a fiú mellé lépjen. Perselus türelmesen várt, s közben mindenféléről beszélt, dolgokról, amiknek semmi értelmük nem volt, de a hangja nyugtató hatással volt Harryre, s csak ez számított. Végül aztán hosszas percek után, de a mágia megszűnt a gyermek körül, s Harry fáradtan esett össze, azonban Perselus azonnal mellette termett, s nem törődve semmivel, szorosan magához ölelte a kisfiút, aki sírva menekült a bájitalmester talárjába.

•••

Sziasztok!

Tavaly találkoztunk utoljára... Nyugalom, én még élek, remélem ti is! Nem akartam ennyire eltűnni, de a decemberem káosz volt, s a szalagavató után kellett egy kis pihenés. Most sem jobb a helyzet, de hiányzott már az írás, szóval itt vagyok újra! 🤗

Egyelőre még nem az igazi a rész, vissza kell rázódnom, de a következőt már igyekszem majd ezerszer jobbra csinálni! ^^