A prima vista || HP ff

●12●

Harry nagyon szeretett volna visszamenni. Elbújni a szobájában, bemászni a puha és meleg takarója alá, magához szorítani a plüssmacskát és csak elmenekülni a hatalmas világ elől. Vissza akart fordulni, s megkeresni Perselust, de nem tehette. Képtelen volt rá, ugyanis mebthetetlenül eltévedt.

Perselus kúriája távol volt a nagyvilág zajos és nyüzsgő valójától, így tehát nem lett volna azért olyan nehéz megtalálni a hazafelé vezető utat, ám Harry a sikeres szökés után rögtön a barátságos épület közelében elterülő sötét erdő felé vette az irányt. Abban reménykedett, hogy a fák között majd nem találják meg, s akkor senki sem fogja elvinni onnan. Azonban alig pár perc kellett csak hozzá, hogy menthetetlenül eltévedjen a törzsek labirintusában, s mire Harry felfogta, hogy mi történt, addigra már túl mélyen volt ahhoz, hogy kitaláljon a sűrű rengetegből.

Harry nagyon félt. A magas fák ijesztő árnyékokat vetettek a földre a hold fényében, melyek ezernyi fornában táncoltak az avaron. Madarak tollainak suhanása törte meg a néma csendet, majd apró állatok tappancsának neszezése töltötte be a teret. A gyermek egyszerre hallott hangokat minden irányból. A képzelete a leggonoszabb, legrémisztőbb szörnyeket vetítette elé, melyek csak arra vártak, hogy elkaphassák őt.

A kisfiú a félelemtől megrészegülve még beljebb szaladt, aminek nem csak az lett a következménye, hogy még jobban eltévedt, hanem a nagy sietségben többször el is esett. Remegve bukdácsolt a gyökerek és kövek között, miközben a könnyek megállíthatatlanul folytak végig az arcán. Harry nagyon félt, s rettentően fázott, hiszen csak a vékony pizsamája volt rajta, az pedig nem sokat segített a hideggel szemben. Fáradt volt, legszívesebben lefeküdt volna valamelyik fa alá, hogy ott vészelje át az éjszakát, de minden annyira ijesztőnek tűnt, hogy Harry nem mert megállni.

Ahogy szaladt tovább, Harry nem figyelt maga elé, így egy nagyobb kiálló gyökérben felbukott, majd lentebb gurult egy kisebb lejtőn az esés következtében. Érezte, hogy ágak és kisebb kövek vágtak a teste minden pontjába, ám szerencsére a fejét egyszer sem verte be, így magánál maradt, mikor végre megérkezett egy fa tövébe. Azonban hiába őrizte meg az eszméletét, annyira fájt mindene, hogy nem tudott felállni a földről, még arra is képtelen volt, hogy egészen kicsit megmozduljon. Fáradtan és fázva feküdt a levéltakarón, sírva várva arra, hogy valaki rátaláljon az erdőben, s magához ölelje szorosan, soha többé nem eresztve.

•••

Perselus annyira aggódott, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni. A pálcája reszketeg fényt sugárzott a fák közé, ahogy remegő kezeivel próbálta stabilan tartani az eszközt. A térde többször is összecsuklott volna, ám a fiatal bájitalmester csak összeszedte minden maradék erejét, s ment tovább, vigyázva arra, hogy ne essen el valamiben. A gondolatait ellepték a szörnyű képek arról, hogy Harry valahol egyedül, sérülten és reszketve vár rájuk. Lehet, hogy rátalált valami erdei állat, vagy esetleg pár kósza, sötétebb varázsló. Talán Harry már nem is élt... Nem! Nem, nem és nem... Nem szabad ilyenekre gondolni. Megfogják találni Harryt, ez teljesen biztos.

– Harry! – kiáltotta el magát újra Remus, de a hangja már sokkal inkáb egy varjú károgására hasonlított, s válasz sem érkezett rá.

Amint észrevette Perselus, hogy Harry eltűnt a szobájából, abban a pillanatban értesítette Remust is. A homokszőke hajú nem sokkal később meg is jelent a kúria előtt, ám nem egyedül. Sirius Black is ott volt vele, bár korántsem a legfényesebb állapotában. Perselus meg tudta állapítani, hogy már annyira rendbehozták, hogy levágták a haját és megborotválkozott, de ettől függetlenül látszott rajta az elmúlt éve sanyarú valósága.

Így kerültek hát hárman az erdőbe az éjszaka közepén. Perselus és Remus gyalogszerrel járta be a terepet, míg Sirius animágus formájában szimatolt körbe, hátha hamarabb Harry nyomára lel a sötétben.

Perselus maga sem tudta, hogy hitt-e még abban, hogy minden rendbe jöhet. Valahányszor reménykedni kezdett, a sors mindig keresztül húzta a számításait és újra és újra a gödörben találta magát. Annak ellenére, hogy Dumbledore látogatása miatt volt az egész, a bájitalmester sokkal inkább saját magát hibáztatta, s nem az idős varázslót, bár rá is eléggé mérges volt.

– Perselus! – kiáltotta el magát Remus, mire a fiatal férfi azonnal kiszakadt a gondolatai mélyéről. Amikor újra jelen volt a világban, csak akkor fedezte fel, hogy már percek óta hallgatta egy kutya ugatását, de eddig észre sem vette, annyira máshol járt az agya.

– Perselus, gyere gyorsan!

A bájitalmester nem hezitált tovább, azonnal szaladt Remus felé, aki egy lejtőn próbált lentebb mászni, de annyira csúszós volt és meredek, hogy félő volt, Remus maga is leesik. Ennek ellenére kénytelenek voltak lemenni, hiszen amint Perselus a helyszínre ért, világossá volt számára is, hogy Harry bizony odalent volt, s mozdulatlanul feküdt a földön.

– Harry! – kiáltotta Perselus, de a gyermek nem reagált a hangjára.

– Sirius – szólalt meg Remus váratlanul. – Te gyorsabban lejutsz kutyaként, mint mi. Menj oda hozzá, s próbáld meg felébreszteni, ha nincs magánál.

Sirius azonnal indult is volna, de aztán kissé hezitálva Perselus felé fordult. A néhai mardekáros először nem értette, hogy miért, aztán szépen lassan rájött. Az ifjú Black engedélyre várt, nem volt biztos abban, hogy Perselus is egyetért azzal, hogy ő menjen először Harryhez.
Mi történt az Azkabanban?

– Menj – biccentett Perselus, majd mikor Sirius megindult lefelé, ő és Remus is lassan elkezdtek mászni a meredek szakaszon, de óvatosan, hogy nehogy ők is leessenek véletlenül. Perselus csak szeretett volna már Harry mellett lenni, látni, hogy jól van-e és hazavinni, hogy aztán soha többé ne engedje ki a kezei közül.

Csak legyen minden rendben...

•••

Hey hey...

Pozitív, mi?

Amúgy, van egy új verseskötetem a profilomon. Ha érdekel, less bele! *-*