A prima vista || HP ff

●21●

Harry arra ébredt, hogy Perselus Remussal, s egy másik, számára ismeretlen fekete hajú férfival beszélgetett. Még nem vették észre, hogy ő már nem aludt, szóval nyugodtan tudta figyelni őket anélkül, hogy bárki is oda ment volna hozzá. Nem értette, hogy mit keresett odalent. Legutóbb még a szobájában volt, s tárgyak repkedtek körülötte, utána viszont csak üresség és feketeség. Nem emlékezett arra, hogy Perselus megnyugtatta, ahogy arra sem, hogy levitte őt a nappaliba. Az utolsó kép az, hogy egy üvegszilánk felsértette a bájitalmester arcát. Belégett az elméjébe, ahogy a sápadt bőrön lecsurog a vörös vér. Harry nem tudta megakadályozni a torkán kiszökő halk nyöszörgést, amire a három férfi is felfigyelt.

– Harry! – sietett oda hozzá Perselus, míg Remus és az idegen maradt a helyén, nem mozdultak meg. – Jól vagy? Fáj valahol?

A gyermek megrázta a fejét, de nem mondott semmit. Feszülten figyelte a két férfit. Vajon miatta vannak itt? El akarják vinni Perselustól? Rosszat csinált?! Harry nem akart elmenni onnan.

– El akarnak vinni? – kérdezte végül suttogva Harry, s félve nézett fel Perselusra, aki először döbbenten nézett rá, majd szépen lassan megértette a szituációt.

– Nem, dehogyis – rázta meg a fejét Perselus. – Remusra emlékszel még, nem? Na, a másik férfi neve Sirius Black. Ő az egyik... barátunk – mondta Perselus. – Nem fog bántani téged, ezt megígérem.

– Biztos?

– Biztos – biccentett Perselus.

Harry már sokkal inkább érdeklődve nézett Remusra és Siriusra, de a szemeiben még továbbra is ott csillogott halványan a félelem. A két férfi várakozva figyelte őt, de mozdulni egyikük sem mert. Nem akarták véletlenül megijeszteni őt, de tény, hogy szívesen megölelték volna a gyermeket úgy, mint régen. Sem Sirius, sem pedig Remus nem feledte el azokat az emlékeket, amikor még mindenki életben volt, s együtt élvezték a nyári napok gyönyörű délutánjait.

Harry végül felsóhajtott, majd szépen lassan közelebb sétált a két férfihez. Sirius és Remus még levegőt sem mert venni, annyira igyekeztek nem megijeszteni a gyermeket. Nagyon fájt nekik, hogy annyi év elveszett, s annyira távol kerültek Harrytől, de a múlttal már nem tudtak mit kezdeni, egyedül a jövőn változtathattak már. Végül a gyermek Sirius előtt állt meg, s kíváncsian tekintett fel a szürke szemekre.

– Szia, Harry vagyok! – mutatkozott be neki halványan mosolyogva a fiú, mire Sirius egy pillanatra Remusra és Perselusra nézett, majd megemberelte magát, előszedte a griffendéles bátorságát és visszamosolygott az előtte álló gyermekre.

– Szia, Harry – felelte Sirius. – Az én nevem Sirius, s már nagyon vártam, hogy megismerjelek – tette hozzá a férfi, s bár az utolsó szavaknál kissé elcsuklott a hangja, azért emberfeletti erővel tartotta magát. Nem érezte helyesnek azt, hogy újra bemutassa magát Harrynek, hiszen ő volt a keresztapja és már rengetegszer találkozott vele a tragédia előtt, de tisztában volt azzal is, hogy azóta sok minden megváltozott, még ő maga is.

– Te Remus barátja vagy?

Sirius látta, hogy a mellette ülő, világos hajú férfi halványan elmosolyodott, de nem foglalkozott vele túl sokat. – Igen – biccentett Sirius. – Remus egy nagyon jó barátom, sok mindenben segített már nekem.

– Akkor jó – mosolyodott el szélesebben Harry. – Remusnak szüksége van a barátokra.

Perselus elfojtott egy mosolyt, Remus pedig elnevette magát, Sirius viszont csak komolyan bólintott. Oh igen, teljesen tisztában volt azzal, hogy a vérfarkas barátjának szüksége volt arra, hogy valaki mindig vele legyen és támogassa.

– Azt hiszem, hogy ebben teljesen igazad van, Harry – felelte végül Sirius. A gyermek bólintott egy nagyot, majd Perselus mellé sétált, mert bár Remus és Sirius barátságosnak tűntek, azért nem is ismerte őket annyira, hogy száz százalékig biztonságban érezze magát.

– Beszélnünk kellene, Harry – nézett le rá Perselus, mire a gyermek ijedten hátrált el tőle.

– Rosszat csináltam?

– Dehogyis! – sietett menteni a menthetőt Perselus, majd sóhajtott egyet és letérdelt a fiúval szemben. – Nem tettél semmi rosszat, rendben? Csupán csak aggódunk érted, szeretnénk tudni, hogy mi történt odafent, oké?

Harry bátortalanul nézett a három férfira. Vajon tényleg elmondhatja nekik azt, amit még ő sem értett igazán? Szerette volna, de abban sem volt biztos, hogyan kezdje el. Rengeteg gondolat kavargott a fejében, emlékek és szavak, melyekről korábban azt sem tudta, hogy léteznek. Zöld villanások és sikítások, melyek nem adtak számára értelmet, csak még több gondot és félelmet. Vajon Perselus meg fogja érteni az ő zavaros elméjét? Elhiszi neki azt, amit mond, vagy ugyanúgy hazugnak fogja gondolni, mint Petunia néni.

– Harry?

– Nem tudom mi történt – rázta meg a fejét a gyermek. – Annyira furcsa volt minden...

– Ne ezen törd a fejed, Harry – eresztett meg egy halvány mosolyt Remus. – Azt tudjuk, hogy mi történt, csak azt nem, hogy mi váltotta ki.

– Csak az emlékek – vonta meg a vállát a fiú, mire Perselus, Remus és Sirius egyszerre nézett össze.

– Emlékek? – ismételte meg a szavait Sirius. – Tudsz róluk egy kicsit mesélni?

– Zöld villanások leginkább, meg néha hallom, ahogy egy néni sikít – nézett fel rájuk tanácstalanul Harry.

Ő ugyan nem pontosan értette, hogy a szavai miért váltottak ki olyan reakciót, amilyet, de azt tisztán látta, ahogy a férfi szinte már szinkronban sápadt el. Harry gyermeki elméje képtelen volt felfogni a helyzet súlyosságát, mégis úgy érezte, hogy végre komolyan vették. Végre nem gondolták hazugnak vagy bolondnak. Elhitték azt, amit mondott.

Végre számított valamit...

•••

Hello...

Tudom, mindig ígérem, hogy jön a rész hamarosan, hogy nem fogok eltűnni, ráadásul ezer meg kettő éve volt utoljára rész, de most itt vagyok.

Sajnos vagy nem sajnos, de egyetemista lettem, s az első félévemben kvázi semmire nem volt időm. Beszippantott a tanulás, s bár most sem a legjobb a helyzet, úgy vélem, hogy egy fokkal több időm lett az írásra. Legalábbis remélem...