Soulmate

Érted élek

Boldog mosollyal az arcomon sietek a tisztás felé, hiszen Jungkookal megbeszéltük, hogy ma délután találkozni fogunk. Biztos vagyok benne, hogy ő már ott vár engem, mert a helyünk felé közeledve egyre erőteljesebben kezdem érezni az illatát.

-Jungkook? – kérdezem megállva a tisztás közepén. Abban a pillanatban, hogy megszólítom, ő kilép a barlangból. A feje le van hajtva, dús, fekete haja az arca elé hullik és kezeivel egy gyönyörű vörös rózsát tart a mellkasa előtt.
-Taehyung – suttogja, miközben kinyújtja a karjait, és felém tartja a virágot. Összehúzott szemöldökkel figyelem őt, mert rendkívül szokatlanul viselkedik. Igyekszem a feltörekvő negatív gondolataimat a háttérbe szorítani bízva abban, hogy minden rendben, és Jungkook csak a fáradtsága miatt viselkedik így. Gyengéden elmosolyodom és elindulok felé, de ekkor felemeli a fejét, és mélyen a szemeimbe néz.

Pontosan akkor kezdenek el folyni a könnyei, mikor a körülöttünk lévő fák a földbe süllyednek, és a helyükre hatalmas, kiszáradt fenyők nőnek. A madarak riadtan énekelve kapnak szárnyra, hogy elrepüljek az eddig pihenőhelyükként szolgáló ágakról. Hallom a négylábúak sebes lépteit, melyek minden pillanattal egyre jobban halkulnak, ahogyan távolodnak ettől a helytől. Az eddig fényesen ragyogó napsugarakat most sötét, szinte fekete felhők takarják el a föld elől, ezzel pillanatok alatt teljesen sötétté és rideggé változtatva az eddig barátságos, és élettel teli környezetet.

-Taehyung! – csak a szájáról tudom leolvasni, hogy a nevemet mondja, mert a mögötte lévő föld a barlanggal együtt hirtelen, és óriási robajjal omlik össze és tűnik el a sötétségben, hatalmas szakadékot és porfelhőt hagyva maga után, amitől köhögnöm kell, de Jungkook még most sem tesz semmit. Csak áll és néz a hatalmas szemeivel, melyek könnyektől és a lelkében lévő mély fájdalomtól csillognak.

-Jungkook gyere el onnan! – kiáltok rá ijedten. Túl közel áll a szakadék széléhez. Egyáltalán nem biztonságos ott állnia, ő mégsem tesz semmit, ezért elkezdek felé futni. Rohanok ahogy csak bírok, mégis egyhelyben maradok. Egy millimétert sem vagyok képes elmozdulni a helyemről, ami miatt jeges félelem kúszik végig az egész testemen. Jungkook meg sem mozdul, csak némán sírva, fájdalmasan eltorzult arccal figyeli a próbálkozásomat arra, hogy mellette lehessek és elvihessen onnan – Jungkook kérlek! Bajod eshet, gyere el onnan! El kell mennünk innen! – a még mindig kezében lévő rózsa apró foltokban kezd el feketévé és kiszáradttá válni olyannyira, hogy végül elporlad és a feltörekvő széllel tovaszáll a sötét messzeségbe. Jungkook elmosolyodik miközben leengedi maga mellé a kezeit, és apró lépésekkel kezd el hátrálni tőlem – Jungkook állj meg, le fogsz esni! – sosem hangzott még ennyire kétségbeesettnek a hangom, mint ezekben a pillanatokban. Nem értem mi történik. Mi történt a tisztással, mi történik Jungkookal és velem. Semmit nem értek, semmit nem tudok csak azt, hogy sürgősen el kell tűnnünk innen – Gyere ide hozzám! Gyorsan! – kiáltok rá újra mikor eléri a szakadék szélét – Jeongguk! – omladozik alatta a föld, hallom ahogy kisebb darabok a szakadék szélének ütődve esnek le a végtelenségbe. Minden egyes kis koppanás hallatával kihagy egy ütemet a szívem.

-Szeretlek – suttogja, majd lehunyja a szemeit és oldalra tárva a karjait hátra dől.
-Jungkook! – váratlanul megszűnik az engem visszatartó erő, ami miatt majdnem elesek, de pillanatok alatt találom magam a szakadék szélén térdelve, jobb karomat Jungkookért nyújtva, de nem érem el őt. Elkéstem, képtelenség, hogy megmentsem őt. Tehetetlenül figyelem ahogyan könnyezve, de igaz mosollyal az arcán tűnik el a mély sötétségben.

Fájdalmamban felüvöltök, és ököllel kezdem el ütögetni a földet magam mellett.
-Miért? – homlokomat a poros földnek támasztom - Miért? – kérdem hangosabban - Miért? Miért? Miért? – üvöltöm torkom szakadtábból, egyre erőteljesebb ütéseket mérve a kiszáradt talajra. Tettem miatt felverődik a por, a szemembe és a számba is kerül belőle, de ebben a pillanatban ez egy cseppet sem érdekel – Miért? – utána akarok ugrani. Elindítom a mozdulatot, de ekkor valaki megragad a derekamnál fogva, és hátrébb ránt a szakadék szélétől, melyből újabb darabok esnek a szerelmem után.