–Reggelt!–köszönt be Becca a szobába.
–Jobbat!–morogtam az asztallapba.
Tegnap sokáig dolgoztam, ugyanis a tervet még a hétvégéig be kellett fejeznem, de ahogy éreztem a homlokom állapotát, ahogy a hideg fán pihent, rá kellett jönnöm, hogy nem sokat haladhattam vele, ha ennyi energiát sikerült szereznem.
Mikor felnéztem végre, Becca már rég kiment, szóval gyorsan felvettem az egyenruhát -amiből nagy örömömre kérhetem férfi változatot- egy fekete nadrág és egy szürke ing volt, az elmaradhatatlan fekete nyakkendővel, amin az iskola címere virított.
Szétnéztem a kupis kis birodalmamban, amit szobának szoktak csúfolni, és gyorsan elpakoltam a táskámba a hétfőre kellő tankönyveket, majd leszaladtam a konyhába.
A kollégiumi lakások, nem voltak nagyok, de annál hangulatosabbak. A galériás helyiség alsó részén egy konyha kabin és egy apró egybe nyitott nappali zsúfolódott össze 30 négyzetméteren. Onnan nyílt a fürdő, ami szintén nem volt nagy, de a célnak megfelelt. A nappaliból egy kovácsoltvas csigalépcső vezetett a kedvenc részemhez, a könyvespolccal kettéválasztott hálószobához. Nekem egy íróasztal is terpeszkedett, az amúgy igen kicsi térben, ami éppen, hogy hagyott helyet az ágyamnak. A fal színe nem is látszott nagyon az arra feltűzdelt LED-sorok, lemezborítók, poszterek alól. Egyedül egy helyen volt kis rés, az is azért, mert hiányos volt a Nirvana lemez készlet, és a pár éve meghagyott hiányzó darabnak szánt helyen kikandikált a mélyvörös fal.
Ezzel szemben barátnőm feléről ordított az energia. Ágya mellett egy jókora babzsák fotel szolgált ülőhelyként, ami a takaróhuzattal harmonizálva, halványrózsaszínben pompázott. Amíg én a könyvespolc pár rekeszét használtam gardróbnak, addig ő egy szekrényt cipeltetett fel ide. A falak halvány sárga színűek voltak és csak néhány,- a pasijával, Danival lőtt közös -kép
díszítette.
–Sikerült pihenned egy kicsit?– kérdezte a lány.
Vállig érő, dús, barna haját, ma egy kontyba fogta fel, tengerkék szemeiben aggodalom tükröződött. Mindig azzal jön, hogy túlhajtom magam, persze igaza van, de nem tudok mit kezdeni vele.
Ő is már az egyenruhájában feszített. Egy, az enyémnél szűkebb szabású ingben és egy rakott szoknyában.
–2-3 órát–vontam meg a vállam– így is túlzásba vittem, nem fogok tudni elkészülni.
–Jaj, te!– rázta meg a fejét, és egy bögre gőzölgő kávét nyomott a kezembe– Fenékig! Aztán meg nézz tükörbe!
Megfogadtam a tanácsát, és a reggelim után egyből a fürdőbe battyogtam. Addigra ő már elindult az iskolába, mert volt nulladik órája. Fel nem tudom fogni ép ésszel, hogy ki az aki bemegy olyan korán táncra, de ráhagytam, ő tudja.
Lehet nem kellett volna.
Szemeim alatt jókora karikák díszelegtek, a hajam égnek állt és még egy szép kis folt is volt a homlokomon, az íróasztalon töltött este emlékére.
Már nem volt sok időm, de gyorsan megfésülködtem. Kikenni nem szoktam magam, mivel motorral járok be az iskolába, és a sisak úgyis elkenné.
Úgy ahogy voltam, mentem ki a lakásból a lépcsőházba. A fiúk és a lányok egy épületben, de külön szárnyban laktak, így az előzőeket majd csak a bejáratnál kellett elviselnem, de sajnos a plázacicák már reggel 8-kor itt voltak felcseszni az agyam. Egytől egyig két számmal kisebb szoknyát hordtak, a bátrabbak pedig az ingüket is összekötötték alul. Amíg én egy egyszerű tornacipőben trappoltam le a lépcsőn, addig az ő magassarkúik kopogásától zengett az épület.
