Pontban hétkor kopogtattak a lakás ajtaján, majd meg sem várva a beinvitálást benyitott Dani. Egy zacskó popcornt és nachost szorongatott egy nagy adag zsepkendő társaságában.
– Lizi! – kiáltott, mire egyből kidugtam a fejem a lépcsőfordulóban, hogy üdvözölhessem a vendégem, aki a jelek szerint nem zavartatta magát és elfoglalta a helyét a kanapén és már kereste elő az aznap esti filmet.
– Neked is szia! Kerülj beljebb! Foglalj helyet! Akarsz filmet nézni? – pótoltam a rend kedvéért a formaságokat, ami őt továbbra sem zavarta. Látszott rajta, hogy nem vendégségbe, hanem haza jött. Ez meghatott, de nem ácsoroghattam örökre a lépcsőfordulóban, szóval boldog óvodás szökkenésekkel mentem oda hozzá, hogy én is bekuckózzak az esti programhoz.
– Mit nézünk?
Az este jól telt. Valami szörnyen unalmas depresszív filmet néztünk, ami szerencsére gyorsan véget ért és mehettünk aludni. A sok nasitól fájt a hasam ezért Dani végig a pocimon pihentette meleg kezét. Néha nagyon is úriember tud lenni, ha olyanja van.
Reggel gyorsan távozott, elvonóra hivatkozva, aminek őszintén örültem. Nem csak ezért, mert ezek szerint tartja az egyezséget, hanem mert egy kicsit így egyedül lehettem.
Suli eltelt és mivel az utolsó óra elmaradt nem vártam meg a menzás moslékot, inkább beugrottam kedvenc pizzériámba elfogyasszam a legfinomabb csirkés-lepényt.
– Szia Öcsi Bácsi! – üdvözöltem a tulajt, kellő képpen.
– Szia Macó! – Apa hívott így, amikor még kicsi voltam. Ez is csak azt támasztotta alá, hogy milyen régi ismerős. – Hozhatom a szokásosat?
– Ez még kérdés? – mosolyogtam, mire az öreg felnevetett és visszament a pult mögé, hogy ugrassza a pincérjét, hogy az utánam érkező pártól is felvegye a rendelést.
Amíg vártam az ebédem, nézegettem a fiatal szerelmeseket. A lány csinos volt. Szőke rövid haja halvány rózsaszínben végződött. Vékony volt, de megvolt mindene amit egy pasi szeretne, amit fekete csipkés trikójával kis is emelt. Szeme macska szerű volt, ami érdekesen hatott kerek arcán. A barátja piros kockás inget és fekete szaggatott farmert viselt. Illettek egymáshoz. A környezet pedig azt az érzést keltette, mintha a múltból jöttek volna. Öröm volt rájuk nézni.
Vajon anya és apa is így néztek ki annak idején?
Vajon fogok valaha így kinézni?
Kérdések amikre még vagy már nem kaphatok választ. Őszintén szerencsésnek gondoltam őket. Hisz meg van mindenük. Egy szerető kapcsolatuk, és őszinte mosoly az arcukon. Talán ennyi kell a boldogsághoz. Valaha én is éreztem ilyet, de milyen régen volt már az.
– Jó étvágyat! – rakta le elém a gasztrokölteményt a pincér srác. Jóképű volt. Barna haj, széles váll, vékony csípő. – Aranyos pár. – Jegyezte meg. Ennyire feltűnően bámészkodtam volna? Hupsz.
– Az – bólintottam.
A fiú leült velem szemben a boxba. Körbe néztem mentséget keresve a társalgás alól, de éppen nem volt több vendég. Nem olyan felkapott már ez a hely. Pechemre, pedig amúgy ezt is szeretem benne.
– Neked nincs barátod? – nem volt semmi tolakodó abban amit kérdezett, de valahogy idegen volt nekem az e fajta társalgás.
– Úgy nézek ki, mint akinek van? – kérdeztem. A szemem szinte mindig vörös a sok sírástól, fekete bő ruhákban járok és mindig egyedül jövök.
– Pedig szép vagy, ne csüggedj, csak rossz az ízlésük. – kacsintott bátorítóan.
– Az ízlésükkel nincs baj, csak a barátnőm exe – fejeztem be magamban a mondatot.
– Akkor pedig hazudnak! – mondta határozottan, majd választ se várva felállt, hogy üdvözölje az ajtón ebben a pillanatban belépő vendéget.
Kedves gyerek – gondoltam, majd neki láttam az ebédemnek. Gyorsan végeztem, fizettem, majd motorra ültem, de még nem volt kedvem haza menni. A nap sütött és az utak szárazak voltak. Adtam gyújtást majd kikanyarodtam a főútra. Hamar kiértem a városból és cél nélkül kezdtem el száguldani az üres utakon. Nagy volt a csend, csak a motor zúgása és a menetszél süvített a dobhártyámban. A szabadság érzése átjárta az egész testem. Nem is figyeltem merre megyek. Ösztönösen kanyarodtam le, egy hegy lábához. Ott leszálltam a motorról és felbaktattam a szerpentinen, ami a hegy tetején egykor büszkén magasodó várnak a romjaihoz vezetett. Erdőben haladt az út felfelé ahol a fák lombja között néha néha kikacsintott a gyönyörű panoráma.
Rendesen elfáradtam mire felértem, de amikor körbe néztem úgy éreztem abszolút megérte. Leültem a vár tövében. Szegény romnak már csak egyetlen fala volt meg és az is ingatagon meredt az ég felé.
Apa hozott mindig ide amikor kicsi voltam és rossz kedvem volt. Azt mondta ez a kőhalom nehezebb sorsot élt meg, mint azt bárki elmondhatná magáról, ami az idővel párosítva nagyon bölccsé tette. Ha beszéltél hozzá meghallgatott és tanácsot adott, hogy merre tovább. Ez a hely mindig is különleges volt és az is marad. Valószínűleg ezt apu is így gondolta, ugyanis a hamvainak egy részét itt kérte, hogy szórjuk szét.
– Szia Apa! Anya kezd teljesen becsavarodni. Még mindig iszik, és már a lopástól sem riad vissza. Beccával össze vesztünk, szakított Danival én pedig azt hiszem nagyon közel áll már hozzám. Ennek persze Becca nem örült. Már haza se jön. Dani sokat segít a gondjaim leküzdésében. Nem is kívánhatnék jobb barátot, de hiányoznak a lányos esték, a finom főztje, és az anyai törődés. Dani amúgy függő. Elment elvonóra, remélem gyorsan leszokik. – csak ömlöttek belőlem a szavak. Már-már rám sötétedett.
Elköszöntem apától, amikor megláttam a naplementét. Gyönyörű. Amikor kicsi voltam mindig a várfalra felmásztunk és onnan néztük ahogy a vöröslő ég szépen lassan besötétedik. Hiányzott az az érzés, amit ott éreztem mindig a magasban. Teljesen egyedül voltam, szóval nem szólt érte senki, felmásztam.
Pontosan olyan volt, mint amire emlékeztem. Egészen a városig ellátni és a nap utolsó sugarai megcsillan az épületek között. Órákig tudtam volna bámészkodni, de ennyi időm nem volt. 8-ra vissza kell érni a kampuszba iskola időben, és a nap is lement, szóval elkezdtem lemászni. Még csak épp hogy megindultam lefele, amikor egy kő kicsúszott a lábam alól és csak azt vettem észre, hogy zuhanok a mélybe.
Egy pillanatra félelem járta át minden porcikámat, aztán minden elsötétült.
