Valaki mellettem fekszik. Valaki, akinek Dani illata van. Nyári záport idéző friss aroma. Megnyugtat. Egy hálóing van rajtam.
Basszus, valaki, aki Dani fekszik mellettem és rajtam csak hálóing van!
A hirtelen hidegzuhany kirántott a végtelen nyugalom tengeréből és kezdett kitisztulni a világ.
– Az állapota sokat javult. Erős kishölgy, ha így folytatja hamar felébred. – hallottam egy mély, ismeretlen férfi hangot.
– Köszönjük Doktor Úr! – ezt a hangot viszont száz közül is megismerném. A bátyám és egy ismeretlen orvos beszélgettek. Nagy méretű férfi kezet éreztem az arcomon, ami kicsi köröket kezdett rajzolni érdes felületével a bőrömre. A libabőr végigszaladt a testemen, és amikor az ajtó csukódását meghallottam hamarosan követte azt egy halk szipogás. A szívem szakadt meg szegényért, aki nem tudhatja, hogy tudatomnál vagyok.
Szerettem volna megnyugtatni. Meg akartam ölelni és belesuttogni a kölni illatú mellkasába, hogy minden rendben lesz, de nem ment. A szemeimet mintha összehegesztették volna. Izmaim nem akartak engedelmeskedni az agyam parancsainak. Szegény fiú pedig ott zokogott tehetetlenségében mellettem. Beleőrülök a gondolatba, hogy milyen érzés lehet neki, ilyen gyengének és sebzettnek látni engem, és az ő fájdalma az én hibám. Ha nem lennék ekkora szerencsétlen nem zokogna mellettem. Ha pedig nem is lennék, mindenkinek könnyebb lenne.
Apropó, mit keresek én egy kórházban?
Az utolsó emlékem ami tiszta és nem fedi homály, az az, hogy elkezdtem lefele mászni a várfalról. Aztán képszakadás.
Mióta alhatok?
Egyre több a megválaszolatlan kérdés kavargott bennem és egyre kínzóbb volt a sötétség. Azt kívántam az égiektől érjen még egy hidegzuhany, hátha felébredek tőle.
Valószínűleg meghallgattak az istenek, ugyanis Dani ingadozó hangon suttogni kezdett:
– Annyira aggódom Hugi! Nem veszíthetlek el, hallod? Nem hagyhatsz itt! Most ha hallanál valszeg' nem merném elmondani, a termetes egóm miatt, de már nem is tudom ki vagyok nélküled. Te vagy a másik felem és ha itt hagysz azt nem élem túl. Nagyon szeretlek. – az utolsó szavak pingponglabdaként pattogtak a koponyámban.
Nagyon szeretlek.
Annyira félelmetes a kijelentés, annyira idegen és mégis oly egyszerű. Hiszen én is szeretem. Az életem része, sőt talán a lelkem egy része is ebből a fantasztikus srácból áll, aki kitartóan virraszt a betegágyamon. Akinek olyan gyönyörű szemei vannak. Akinek az ölelésében a legjobb elveszni. Akinek most a könnyei az arcomra hullanak. Akinek az ajkai egyre közelebb vannak az enyémhez. Akinek az alakja és a vörös, kisírt szemei egyre tisztábban látszódtak. Aki ebben a pillanatban eszmélt fel arra, hogy a szemeim résnyire nyitva voltak. És aki legnagyobb bánatomra megnégyszerezte köztünk a távolságot, és valami szívmelengető mosoly ült ki az arcára.
– Hugi! – hajolt vissza, hogy megöleljen és immár örömkönnyei áztathatták el a hálóingem. – Úgy megijesztettél minket! Mit műveltél te a romnál? Csak nem képzelted, hogy nélkülem leléphetsz ebből a világból?
– Meddig aludtam? – per pillanat most csak ez érdekelt. Meddig nyomtam a szeretteim lelkét a kényszerpihenőmmel. Az ő kérdései majd csak utána jönnek.
– Három napba telt mire megtaláltak, és egy hete fekszel itt. – mondta, mint egy betanult verset és közben el nem engedett volna.
– Tíz nap... – emésztgettem a szavakat. Tíz napig telepedett az aggodalom, mint állandó jóbarát azok lelkébe, akiknek fontos vagyok. Bűntudatom volt. Borzasztó facsaró érzés, ami megbénítja a szívet és összeszorítja a tüdőt. – Sajnálom. – Végül csak ennyit tudtam kinyögni.
Erre Dani a maradék levegőt is kiszorította kettőnk közül, mégis olyan gyengéden ölelt, hogy már attól tartottam, kifolyok a kezéiből. Vissza akartam ölelni, de az infúzió és a zacskós vér vezetéke vissza fogta gyenge testem. Ekkor végig néztem magamon, hogy felmérjem a károkat. Mínusz pár borda, egy kisujj és mintha kicsit szédülnék. Kész csoda, hogy ennyivel megúsztam.
– Hamar fel fogsz épülni. – kócolta össze a hajamat, miközben megválaszolta a fel nem tett kérdést. – Na, most viszont én kérdezek! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Beleegyezésem jeléül egy aprót biccentettem. – Mit kerestél a romnál?
– Az élet értelmét – adtam meg az egyértelmű választ. Neki is mondtam már, hogy a romnak különös bölcsessége van, de sosem hitt nekem az ilyesmiben. Őszintén és sem hiszem, hogy létezik a természetfeletti, de néha jó álomvilágban élni. Az emberek is azért hozták létre a vallásokat, hogy legyen miben hinniük és megmagyarázzák varázslattal azt, amit nem értenek. Megköszönik az ételt az istenüknek, nem pedig a dolgozónak, aki kifizette azt, és tett érte, hogy az asztalra kerüljenek. Ha sikerül nekik valami, megköszönik a teremtőnek, pedig a saját érdemük. De jó érzéssel tölti el őket a biztonságérzet tudata, amit a varázslatban való hit alapoz meg. Nekem nincs se istenem, se védőszentem, csak egy ősöreg vár maradványai, amiben hinni szeretnék.
– Buta kérdés volt. Mire jutottál? – mosolygott a szöszi.
– Meg kellett volna halnom. Találkozhattam volna apával és már nem lennék útban senkinek sem. Nem is értem miért nem utálsz, hiszen Becca miattam hagyott el. Gyűlölnöd kéne, megvetni, de te mégis itt vagy... – Dani szemei ismét megteltek könnyekkel, ahogy az enyémek is. Gyűlölöm ezt a szaros világot. Vége lehetne már.
Ekkor elgondolkoztam. Amikor körbenéztem fentről nem volt semmi érdekes. Ugyan olyan volt, mint mindig. Aztán lezuhantam, és most itt vagyok. Hol a válasz?
Ekkor beugrott. Nagyon szeretlek. Hát mégis varázsereje van annak a szaros várnak!
– Én is szeretlek! – mondtam ki azt, ami már az ébredésem pillanatában a nyelvem hegyén volt és várta, hogy kibukhasson belőlem.
Dani felkapta a fejét és előszőr rémület, majd valami megmagyarázhatatlanul nagy vigyor ült ki az arcára.
– Mindent hallottál, igaz?
Aprót bólintottam.
– Akkor ezt már nem kell megmagyaráznom. – mondta, majd közelebb hajolt és az ajkait az enyémnek tapasztotta.
A puszi, csókká olvadt és annyi érzelem kavargott benne, amitől élő ember egyedül felrobbanna. Életem első csókja, attól a fiútól aki a világot jelenti, senki sem kívánhatna gyönyörűbb dolgot.
Egy hét elteltével ki is engedtek a kórházból, de még suliba nem mehettem. A törött bordáim miatt igen nehézkesen mozogtam ezért Dani felvállalta, hogy lakjak addig nála, amíg felépülök. Az anyukája pedig már amúgy is meg akart ismerni. Nem ellenkeztem sokat, belementem. Már csak azt kell kitalálni, hogy ezt Beccának hogyan tálalom, mert tuti szóba se áll velem többet, ha kiderül, hogy összejöttem az exével.
