Az élet ment tovább. Eltelt a március, és vitte magával a hideg reggeleket, csöpögős csizmákat, kipirult arcokat. Megjött a jóidő, és az egyet jelentett a születésnapom közeledtéhez is.
Kettő hét, egy hét, három nap és betöltöm a 17-et. Nagyon régóta nem ünneplem. Apa a 11. születésnapom előtti estén került először korházba. Akkor volt először olyan, hogy nem érdekelt az ajándék, a torta sem anyukám éneke.
Azóta semmit sem jelen számomra az ünnep egy puszta szám növekedésénél.
Ez a nap is úgy indult, mint az összes többi. Veszekedtem egy sort az ébresztővel, képembe robbantottam a kávém, kitéptem a fél hajam, kétszer átöltöztem, mert fogkrémes lett a felsőm és majdnem elkéstem.
Csak egy egyszerű pénteki nap kezdete.
Ugyanúgy megbotlottam az oktatási intézménynek álcázott lepratelep küszöbében, ugyan úgy beültem a padba és szenvedtem végig a dupla szopást, nyelvtan néven.
Apámék nagyon félrekúrhattak valamit, ugyanis bármikor felírok egy harmadfokú műveletet is, de ha meg kell mondanom, hogy milyen szófajú szó a szóban forgó betűhalmaz, meg vagyok lőve. Mindegy is. Vége lett a szivatás első felének, szóval amikor végre megehettem volna a nap fénypontjául szolgáló szendvicsem, el is ment az étvágyam.
–Mizu Emo-s Kislány?–jött oda az egyik nagydarab barom, aki nem ért annyit, hogy megjegyezzem a nevét, szóval az egyszerűség kedvéért hívjuk Alfa Pöcsnek, merthogy az osztály fő köcsöge pofátlankopott bele a reggelimbe.–Kinek a temetésére mész, hogy megint talpig feketében vagy?–kérdezte kaján jókedvvel a Pöcs.
A fejem lehajtottam, nem ért annyit ez a szutyok, hogy ne egyek meg miatta egy sonkás, sajtos szendvicset, de szegény kis agya ezt nem foghatta fel, ugyanis folytatta.
–Mi van? Elvitte a csúnya fekete cica a nyelved?–gügyögött, mint egy ovishoz szokás. Időközben köré gyűltek a talpnyalói is, akiket most hívjunk csak Kis Pöcsök-nek. Persze ők is jót nevettek a faszságain, amit összehordott, de hát neki ennyi jutott az élettől.
Elegem lett belőlük, szóval összecsomagoltam a reggelim, ami már nem kacsingatott rám annyira kívánatosan, de azért még finom lesz, csak szabaduljak meg a pöcsöktől.
Felálltam és elindultam az osztályterem ajtaja felé. Ám úgy tűnik, hogy még nem végeztek velem, ugyanis ekkor megszólalt az egyik.
–Nézd csak! Fut apucihoz a csúnya bácsik elől.–gügyögte.
Ekkor nálam betelt a pohár. Nem érdekelt semmi, csak halál lassan megfordultam, és a szemébe néztem a Pöcsnek.
–Soha, de soha ne merészeld apám nevét a szádra venni!–mondtam neki, lassan, hogy a kicsi agya is felfogja.–Ezt pedig emlékeztetőül, hogy tudd, pöcsnek lenni nem szexi!
Azzal a lendülettel küldtem neki egy jobbhorgot a csinos kis pofijára. Az orra vére egyből eleredt, lehet el is tört, de mire a többiek vagy ő maga feleszmélhetett volna, már lendült is a térdem, és olyan helyen érte, hogy azt a gyerekei jövője nem fogja megköszönni.
A srác a földre rogyott, és mire feleszméltem a harc hevéből, rá kellett jönnöm, hogy ennek a kis incidensek az egész osztályom szemtanúja volt.
Ha már lúd, legyen kettő!
Gondoltam és meghajoltam, majd oda álltam az Alfa Pöcs elé, és nőiesen beintettem neki, majd megfordultam, és kimentem az ajtón.
Az utam a mosdókhoz vezetett, ahol lemostam magamról a mocskos vért, majd bevettem kettő nyugtatót, hogy ne verjem be a tükröt is, majd mint ha mi sem történt volna, kiléptem az ajtón.
