Mit is mondjak?
A helyzetem nem éppen rózsás.
A kettős ügynök játék nem éppen kellemes. Főleg, hogy nekem sírják ki a bánatukat, és nekem is kéne szidni velük az exüket, ami tekintve, hogy a legjobb barátom, nem egy könnyű dolog.
Beccaval egyre inkább széthúztak útjaink, érdeklődési körünk, ami a lehető legjobban taszította egymást eddig is, de így, hogy nem volt közös ismerősünk se -akiről szívesen is beszélne mindkettőnk- a beszélgetési témáink is minimalizálódtak.
Ezzel szemben, viszont Danival a kapcsolatunk eddigi fénykorát élte. Így, hogy nem volt barátnője, aki nem nézné jó szemmel, ha más lányokkal haverkodik, egyre gyakoribbak lettek a lelkizgetések, közös programok, miegymás.
Nem mondom, nagyon rossz volt látni iskolai szünetekben, ahogy Becca a lehető leginkább kerüli a legjobb barátomat, de ami talán még ennél is nyomasztóbb volt, az a lány arca akkor, amikor az egykori szerelmével beszéltem.
Szörnyű barát vagyok, és ez az előző hétvégén fogalmazódott meg bennem.
Éppen az ágyamon kuporogva sírtam, és szidtam az életet.
Hogy miért?
Mert nem volt, ami épp elterelhette volna a figyelmem.
Becca szobája kiköpött mása volt a kolisnak, attól eltekintve, hogy ide egy •Alica számára fenntartott ágy• néven futó kihúzható kanapé is helyet foglalt.
Barátnőm persze egyből jött megvigasztalni.
–Ne legyél már ilyen depigombóc!
–De ha egyszer olyan világi balfasz vagyok–itattam az egereket.
–Oszt', miért lennél az?–nézett kérdően a lány, és a kicsit oldalra döntött fejének hála egy jókora hajadag zúdult az arcába, de ez őt látszólag nem zavarta.
–Ha eltekintek a ténytől, hogy sosem lesz szerelmem és, hogy 16 évesen feketén dolgozok egy világ méretű cégnek, akkor is ott marad a tény, hogy nincs se anyám –nyeltem egy nagyot– se apám, a kettő támaszom szóba se áll egymással, nem tudom, hogy hol a probléma.
–Ide figyelj,–szólt, mire belenéztem a lelkig ható kék szemekbe– ha ilyen sötét a jövőképed, akkor vonzod is a bajt.
–Ha számítok a csalódásra, sosem csalódom igazán– idéztem a kedvenc Pókember filmemből.– Azt meg ne is keljen mondanom, hogy nekem kéne téged vigasztalni, nem fordítva, szóval sipirc!
Mostmár érti szerintem mindenki, hogy miért vagyok pocsék barát. És ez a gondolat lassan egy hete nyomaszt. Mit mondhatnék?
Kellemes.
Néha úgy érzem magam, mint egy faszom kisgyerek, aki azért sír, mert anyukájának hazudnia kellett. Pedig nem hazudtam egyikőjüknek sem.
Ma Danival volt találkám a parkban. Este hatra volt megbeszélve a randevú, de már ötkor olyan voltam, mint a kematoxos légy. Hogy pontosan miért, azt én se tudom, csak azt, hogy ez volt az egyetlen dolog, amiért felkeltem ma ebéd előtt. Tekintve, hogy amúgy ezt a hétvégét a koliban töltöttem, ugyanis Beccáék Isten tudja, hogy hova mentek, családi programként, nem kellett zavartatnom magam a pörgésem miatt.
Ebédet a szokásos kis pizzériában költöttem el, és ha már a városban voltam, emberek közt, egybemostam a vásárlással. Vagy egy jó óráig mentem üzletről-üzletre, amíg találtam egy fekete zsebes farmert, fehér díszvárással. Szerelem volt első látásra.
