Az elkövetkezendő jó pár hetem így telt, amíg az ősz téllé avanzsálta magát.
Egészen karácsony előtti utolsó tanítási napig, minden a megszokott rendben telt. Reggel felkelek, este dolgozok. A két alappillérem, a bátyám és Becca tartották bennem a lelket, hétvégéről hétvégére. Olyanok voltak, mint a kártyavár két alsó lapja, ha az egyiket is kihúzzák, összedől minden.
De a mai nap nem akart összejönni.
–Nem is foglalkozol már velem! Most meg ide jössz a lakásunkba, ráadásul nem is hozzám!–hallottam barátnőm hangját a nappaliból.
Basszus, este 10 óra van. Ki a faszommal pöröl ilyenkor?
–Én nem foglalkozom veled?–hallottam a választ Danitól. Jaj, ne. nem veszhetnek nagyon össze.–Múltkor is hívtalak, de épp valami random pöccsel flörtöltél!
–MERT ELHANYAGOLSZ!
–AZÉRT VAN MOST IS NÁLAD A FÉL RUHATÁRAM...
–MERT SOSEM JÖSSZ ÉRTÜK! MOST MEG IDE MERSZ ÁLLÍTANI AZZAL, HOGY "LIZIHEZ JÖTTÉL"?!–ekkor kezdtem nagyon megijedni, ugye nem gondolja ezt komolyan Becca?–Meg is csalsz a legjobb barátommal?–az egyre erőteljesebb hangja, hirtelen váltott sírósba.
Itt éreztem a legnagyobb pánikot. Mi van akkor, ha szétmennek?
Nem! Ez nem történhet meg, ugye?
–Kicsim, dehogy csallak meg,–hallottam a bátyám gyengéd hangját, pont úgy hangzott, mint ahogy esténként engem altatgat– honnan veszed ezt a badarságot?
–Minden este hallom, ahogy gitározol neki, és pont azokat a számokat, amiket nekem játszottál régen.
Hirtelen el akartam tűnni a föld színéről. Nem akartam, hogy a barátaim miattam veszekednek.
Talán, ha meghalok, kibékülnek.
Ezen kattogott az agyam, nem akartam egyik nélkül sem élni. Főleg nem hallani, hogy én vagyok a probléma. Szörnyű volt. Hírtelen elkapott a sírás. Úgy ahogy voltam az ágyamban kuporogva kezdtem sírni, mint egy kisgyerek, amikor a szülei veszekednek. De végül is nem is állt messze a valóságtól. Végül is nekem ők voltak a családom.
Valószínűleg meghallották a sírásom, mert mindketten elhallgattak, és csak a zokogásom törte meg a csendet.
–Lizi, mi a baj?–jelent meg Becca feje a lépcső tövében, majd pedig a teste többi része.
Néztem egy darabig a sírástól kipirosodott szemeimmel, majd a kezembe temettem az arcom. Nem akartam gyengének tűnni.
Egyszer csak éreztem, ahogy a matrac besüllyed mellettem, majd egy kar fonódott körém. Már az érintésétől tudtam, hogy Becca az.
Nagyon kevés ember érintését tűrtem el magamon, és abba a legjobb barátnőm nem tartozott bele. Ezt nem tudom hova visszavezetni, de egyszerűen nem tudtak az érintések megnyugtatni, sőt. A legtöbbtől kényelmetlenül éreztem magam. Ez pedig olyan volt. Nem sokan képesek elfogadni ezt, és magukban keresik a hibát, pedig nem bennük van. Ha pedig nagyon akarunk bennük gondot keresni, akkor is csak az lenne, hogy emberek. Akik élnek, meghalnak, pusztítanak. Magukat, a környezetüket, egymást. Mit szépítünk? Szörnyetegek vagyunk, akik csak elvenni tudnak. Nárcisztikus fenevadak vagyunk, akik felsőbbrendűnek tartják magukat az élet rendjénél.
Száz szónak is egy a vége, nem szeretem, ha hozzám érnek, legyen az bárki.
–Hozol egy pohár vizet?–néztem fel a lányra, csak hogy elengedjen.
