Másnap amikor felébredtem Dani még az igazak álmát aludta. Tegnap késő estig beszélgettünk, mindenről is. Ő toleranciából a kanapén aludt, de az esti vihar hangjai vissza csalogatták a szobájába, ahol éppen az elalvással küzdöttem. Nekem a vihar nem volt zavaró tényező, de szerintem ő azt hitte, mert bebújt mellém az ágyba, és mint egy kisgyerek kapaszkodott belém. Valamit makogott még a hajamba, de egy mukkot nem sikerült felfognom. Valami szemétről beszélt, amit meg akar pucolni, nem nagyon tudtam feldolgozni, szóval ráhagytam, és hagytam, hogy a karjaimban aludjon el.
Meglepett, de aznap este én is egész gyorsan elaludtam, miután bejött hozzám.
Az este elhalványult emlékein gondolkozva mentem a konyhába valami koffeinbombát keresni. Hamar találtam is az egyik szekrényben egy zacskós kávét, amihez azonnal elkezdtem melegíteni a tejet. Igen, én csak tejjel iszom a kávét, kettő cukorral.
A csörgésre kis álomszuszékunk is betoppant.
– Csüccsenj le, mindjárt kész a kávé, kérsz?
– Aha... – bólintott. Csak most volt időm felmérni a küllemét. A haja, amit mindig különös nemtörődöm módon szokott félre söpörni, és valahogy így is tökéletes lesz, most inkább égnek meredt. Az amúgy is mély hangja, most egy kis rekedtséggel párosult. A tegnapi pulcsi még továbbra is rajta volt, és most egy picit feltűrődött a bal oldalt, így belepillantást engedett pici éhes pocija felé. – Amúgy hogy aludtál?
– Egész jól – ilyen jól már régen, de hát ezt a világért sem vallanám be neki, úgyhogy inkább tereltem a témát – Mit mondtál amikor átjöttél? Milyen szemetet kell megpucolnod? – néztem rá sután.
Ő pedig még sutábban pislogott vissza rám azokkal a színváltós szemeivel, ami hol a mocsarat, hol pedig a tengert idézték. Most az előbbi volt soron.
Majd amikor kezdte realizálni elkezdett szépen fokozatosan bepirulni, mint az utóérő paradicsom, amit régen anyukám mindig a terasz párkányon süttetett.
– Biztos csak össze vissza makogtam – magyarázkodott, én meg ráhagytam.
Reggeli után megköszöntem a vendéglátást, majd motorra pattantam, és 20 perc múlva már a kolesz zárjával bajlódtam. Becca csak délután fog haza jönni, mert tegnap a szüleinél aludt, de azt mondta, hogy ma vissza jön, és megbeszélhetjük a dolgot.
Volt még egy csomó időm, de pont ilyenkor nem volt munkám, szóval nekiálltam főzőcskézni. Nem vittem túlzásba, szóval kotyvasztottam egy krémlevest magamnak ebédre, majd elkezdtem szerencse sütit gyártani. Régen Beccával sokszor játszottunk felelsz vagy merszet szerencsesütikkel. A játék annyit tesz, hogy a süti adja az utasításokat és kérdéseket. Így az is lehet, hogy a másiknak szánt szivatást te húzod ki. A megmaradt kreativitásom és szerencsétlenségemet összegyúrva sikerült valami ehető féleséget alkotnom. Eddig mindig a barátnőm intézte a piszkos munkát. Most rajtam volt a sor. Végül belehajtogattam a régi cetliket, amiket nem tudtunk még felhasználni.
2 óra is elmúlt már, amikor betoppant a barna hajzuhatag.
– Szia Liz! – köszönt – Nem tudom mit terveztél, de az várhat. Jött egy új íz a kedvenc fagyizónkba! – újságolta a nagy hírt.
– Szióka! Az szuper! – Kicsit bántam, hogy a sütik késöbb lesznek felavatva, de nem akartam letörni a lelkesedését, szóval felvettem leggyermekibb mosolyom, majd gyorsan cipőt húztam.
– Miről szerettél volna beszélni? – kérdeztem, amikor már a sarki üzlet felé vettük utunkat.
– Gondolom sejted, hogy mi bassza a csőröm, – kezdett bele, én pedig csak bólintottam – de képes vagyok megérteni, hogy fontos neked, mint barát, és semmi több. Szóval fátylat rá. – mosolygott rám. Tudtam, hogy azért bántja, hogy én ennyire jóban vagyok az exével, de talán meg tud nekem bocsájtani, anélkül, hogy hazudna ezzel magának.
Idő közben el is érkeztünk a szörnyen akcentusos idős bácsi fagyizójához. A pulton egyből feltűnt a sajttorta felirattal ellátott fagyasztott gyönyör. Rögtön kértünk magunknak egyet egyet, majd a zsákmánnyal felszerelkezve elkezdtünk a park fele sétálni, ahol egy jókora szobor mellett álltunk meg.
– Szerinted ki van dolgozva alulról? – vágott gyermetegen ártatlan képet Becca. Nekem nevetnem kellett. Ha a hülyeség virágozna, már rég botanikus kert lenne a csaj.
Körbenézett és amikor megállapította, hogy tiszta a terep közelebb mászott, a 3 méter magas férfihoz, aminek így tökéletesen belátott a köpenye alá. Majd megfordult és visszabattyogott hozzám.
– Nincs.– közölte elszontyolodva.
– Szegény Deák Fecó forogna a sírjában, ha megtudja, hogy ez mennyire letört téged.–kacagtam.
Nem tudom milyen felindulás alapján, de egymásba karoltunk, és elkezdtünk random mesék főcímdalát kornyikáni a belvárosban, fényes nappal. Talán bolondok vagyunk, de nem tud izgatni.
Éppen hupikék haverjainkat konferáltuk fel, amikor egy ismerős arc közeledett felénk szembe a járdán.
– Jónapot! – köszöntem a fekete hajú nőnek, aki történetesen a pszichológusom. Mivel ezt Becca nem tudhatta, bár ha tudta volna se izgatta volna, tovább dalolta, hogy miért is nehéz kicsi kék lényeink élete.
– Ki volt az? – kérdezte, amikor már messze járt.
– Az agyturkászom. – nevettem el magam. El tudtam képzelni, mit gondolgatott rólunk, de nem érdekelt különösebben.
Becca arca egy pillanatra meglepődést tükrözött, majd ő is elnevette magát.
Hihetetlennek tűnt, hogy még mindig tudok önfeledten nevetni. Aztán beugrott, hogy valaki már sosem fog nevetni és elment az életkedvem is. Aztán persze jött Becca és a gyermeteg mosoly az arcán.
– Hm...te szépen körbenyalod. – állapította meg elismerően a fagylaltomat vizsgálva. Mondtam már, hogy kattos a csaj?– Baszki, gecis lett a kezem! – nézett vissza a sajátjára, de addigra a fehér, folyós lötyi már a kézfején folydogált, ragacsossá téve azt. Hihetetlen, hogy a szerencsétlenkedése és a beteg humora ennyire fel tud dobni. Az ilyen pillanatok tűnnek olyan valótlannak. Mintha nem is az én nyomorúságos életem része lenne. Hanem egy olyan lányé, aki népszerű, csinos, meg van mindene, szerető család veszi körbe. Olyané, aki régen én voltam. De változnak az idők, és csak az ilyen pillanatképek emlékeztetnek a régi szép időkre.
Ahogy róttuk a köreinket szülővárosunk jól ismert utcáin, egyre narancsosabb árnyalatot vett fel az ég, ezért idejét éreztük az indulásnak. Amikor haza értünk és megcsapott a vanília illat, ami valószínűleg az elfelejtett sütikből származott, rákellett jönnöm, hogy az életem már sosem lenne ugyanolyan a barátnőm nélkül.
Hiányoznának az anime maratonokkal töltött esték, a közös baromkodás, amit a szüleink tanulásnak hittek, a pasik kibeszélése, a közös elképzelések arról, hogy elásunk valakit, és amikor azon filóztunk, hogy hogyan ésszerű eltusolni és megúszni a dolgot.
Hiányozna a vele töltött idő és nem lenne olyan, ami pótolhatná.
A vele töltött idő, olyan volt, mint egy antidepresszáns tabletta, ami pillanatnyilag felejteti veled minden gondod ezzel az átkozott világgal.
Szívesen olvasnám véleményeiteket a résszel kapcsolatban, és nem kell aggódni, szépen lassan, de biztosan beindulnak a cselekmények. ;)
Xoxo: Zsóka
