Hétfőn ugyan olyan mosott szar hangulatom volt, mint ami álltalában tőlem már megszokott. Szar reggel, szar suli, fos este. Akkor amikor ittam, a folyékony szenvedést, ami amúgy egy olcsó porkávé volt, még nem is sejtettem, hogy a napom lehet még szarabb, mint szokott.
Matekóra kellős közepén csapkodtam épp lelki szemeim előtt falba a fejem, amikor ezt a kellemes időtöltést megszakította egy erőteljes kopogás a terem ajtaja irányából. A hangra felkaptam a fejem, és irányba fordítottam, az eddig karjaimba temetkező testrészem.
– Elnézést a zavarásért! – lépett be az iskola titkárnője az ajtón, majd rám szegezte lágy tekintetét, a vörös szénakazal, ami valamiért mégis jól nézett ki. Én meg persze negyed órás fesülködéssel sem tudom vállalhatóvá tenni a fejem... – Alica, gyere velem, keresnek – mondta egy nagy mosoly kíséretében. Zavaróan vidám volt. A baljós előérzetem pedig csak nőtt, amikor realizáltam, hogy szerintem a nőnek sosem mondtam el a nevem, de egyből rám nézett.
Kíváncsiságom és kötelességtudatom elnyomta a pillanatnyi gyanút, hisz ha ő intézi a papírjaim, lehet, hogy megjegyezte a nevem és az arcom. A nő oldalán indultam meg az igazgatói irodáig. Amikor az ajtóhoz értem, habozás nélkül lenyomtam a kilincset. Minél gyorsabban túl akartam lenni a dolgon, hogy folyathassam a félbehagyott tevékenységem, de amikor megláttam a jól ismert szempárt az ajtó mögött, teljesen elfelejtettem mindent, és tokától-bokáig megtöltődtem dühhel. A szempár, ami pontosan olyan, mint az enyém, az a szempár aminek végig kellett volna néznie, ahogy lányból nő leszek. Az amelyik a legtöbb fájdalmat okozta a nyomorúságos életemben.
– Te mit keresel itt? – szegeztem neki a kérdést.
– A lányomat. – válaszolt az anyám.
–A lányodat megölted, kérj újat az egyik szeretődtől! – dobtam oda neki, és már ott is hagytam volna kislányos zavarában.
– És ha azt mondom, hogy leszoktam, és várlak haza, feltámad? – próbálta lazán kezelni a dolgokat, de az ökle már görcsbe rándult, pont, mint amikor rajtam vezette le a feszültségét. Valószínűleg a titkárnő is észrevette, ugyanis továbbra sem mozdult mellőlem. Még ő is érezte a köztünk húzódó feszültséget.
– Nem hisz neked.
– Gyere velem haza, had bizonyítsam be.
Érzelmek kavalkádja kevergett bennem. Mi ez a hirtelen javulás?
Lehet valódi?
– Kérlek – nézett rám a nő.
Végső soron is ő az anyám. Aki megszült és szeretett, egy darabig, de talán igazat mond, talán tényleg megjavult. A hangok a fejemben kezdtek megőrjíteni.
– Bizonyítsd! – löktem végül oda a szavakat.
– Gyere haza, csinálok sajtos tésztát, úgy ahogy szereted – győzködött, amúgy igen nyomós indokokkal.
–Legyen – adtam be a derekam – de rakjál rá sonkát is! –tört elő gyermeteg énem.
– Akár egy egész hegynyit is rakok rá neked, ha szeretnéd – mosolygott rám. Talán velejéig romlott mosoly volt, de kit izgat. Most nem bűzlött a piától és ez valahogy elnyomta a kamu csengő zaját.
Anya elkért erre a hétre, aminek nagyon is örültem. Apa kocsijával jött a suliig. Ezt valahogy nem tartottam helyesnek. Azzal a kocsival vitt először óvodába, azzal a kocsival mentünk nyaralni és azzal a kocsival vitt ahhoz a várhoz, ahol mindig felmásztunk a falra nézni a meseszép tájat. De ezzel vittük a kórházba is legelőször, amikor még nem is hittük, hogy ekkora a baj és utoljára, amikor pontosan tudtuk. A temetése óta nem is ültem ebben a csodában. Egy régebbi modell. Egyszerű fazon, homok színű sedán, pont apához illett. Egyszerű, de amiben kell, abban tökéletes.
