Mahito × olvasó (Mahito és te) - Mahito x reader magyarul

11. Fejezet

Felmentem a szobámba. Ott állt, és nézegette magát az oversized pulcsimban, amit elő hagytam. Neki pont méret volt.
- Hallod t/n! Minek neked ekkora pulcsi, vagy ez hogy került hozzád? - kérdezte miközben ott illegette magát benne előttem.
- Az egy oversized pulcsi. Nagyon kényelmes tud lenni, azért vettem.
- Gondoltam, hogy valami ilyesmi lehet az oka, mert amúgy rajtam kívűl nem járna fel hozzád más.
- Na de, veszed le szépen! Most!

Csak levette és rámdobta, majd bepattant az ágyamba, mint akinek ott a helye.

- Látom nagyon otthonosan érzed magad a SZOBÁMBAN. Igen, mert ez az enyém, és NEM a közös szobánk, ahogy te mondtad. - mondtam neki, miután odamentem hozzá.
- Pedig ennek Mahito szaga van. - emelte a pulcsi huzatos párnát az arcához.
- Teszed le a párnámat!
- Harapós kedvedben vagy, vagy mi van veled megint?
- Nem, csak ne csinálj kupit.

Csak egyet sóhajtott, majd a plafont nézte. Egy kis gondolkozás után megszólalt, miközben a könyveket igazítottam vissza, az éjjeliszekrényem polcán, mert ő meg felborogatja, és szerinte jó az úgy.

- Nem dobtad ki, igaz?
- Mármint? Ja! Hát, tényleg nem. - vallottam be, amikor eszembejutott, hogy a kártyákról kérdez.
- Akkor ráhibáztam! Ha annyira nem akartad volna, hogy többé feljöjjek, most se akartad volna, hogy elkísérjelek, és itt legyek újra. Szóval biztos megvan valahol.
- Valahogy úgy.
- Valami ostoba indokot is sikerült találnod, hogy elkísérjelek.
- Ne szóld már le na!
- Ugyan t/n! Nyugodtan megkérdezhettél volna. Legfeljebb azt mondom, hogy nem.
- Igazából csak egyedül voltam, és ezért akartam, hogy feljöjj meg minden.
- Ja persze. Na t/n! Ne legyél már ilyen! Mondd azt akkor, hogy vágysz a társaságomra.
- Biztos nem.
- Gyere szépen! - kapta el a csuklómat.
- Még mit nem! - rántottam vissza.

Ezután közel hajolt az ágyról, átkarolt hátulról a derekamnál, és felhúzott magához az ágy közepére. Ott ültünk, miközben a karja között szorított magához hátulról. Ez egy kicsit személyesebb ölelés volt. Meg is voltam illetődve, és egy kicsit zavarba is hozott. Éreztem, ahogy elárasztja az arcom a melegség, habár azért valljuk be, örültem is annak, hogy így magához húzott, de kicsit ideges is voltam, és hirtelen nem tudtam mit reagáljak.

- Ma-Mahito...oké, elengedhetsz, elég lesz. - próbáltam gyengéden kiszabadítani magam.
- Olyan rosszul hazudsz t/n. Azt mondod nem kérsz belőlem, mégis mikor a közeledben vagyok mintha jobban fel lennél dobva. - mosolygott.
- Olykor jól el tudunk lenni, de nem vagy annyira érdekes mint amennyire hiszed.
- Valóban? Pedig érzem ahogy erősen dobog a szíved, és elárasztja a tested a forróság, meg ahogy megremeg a hangod a mondataid elején. Az érdektelenség egyáltalán nem így mutatkozik.
- Az azért van mert ideges vagyok, mert nem akarok itt lenni, szóval most engedj el! - szóltam rá idegesebben.
- Valóban? - nevetett fel. - Akkor miért van az, hogy minél jobban szorítalak magamhoz, a lelked annál inkább simulna hozzám?

Nem is tudtam erre már mit mondani, a hülyeségével kiakaszt, részben igaza is volt de ahogy közölte velem az zavarbaejtő volt, és nem éreztem tőle jól magam. Szóval beszélgetés meg kiszabadulás helyett inkább megfogtam a hozzánk közel eső könyvet, és ahogy kicsit megtudtam fordulni rácsaptam a fejére, mert már tényleg kivoltam.

- Na! Azt épp olvasom! Vigyázhatnál rá jobban azért amíg be nem fejezem. - mondta kicsit sértődötten, és elengedett.
- Akkor jobb lesz, ha most neki is állsz. - szóltam rá, még mindig egy kicsit ideges hangon.
- Jólvan, jólvan, befejezem mielőtt még szétszeded.

Mint a jó gyerek, tényleg folytatta az olvasást. Én ültem az ágy szélén, eleinte csak némán csendben, és amikor lenyugodtam akkor bekapcsoltam a tv-t. Mahito mögöttem olvasott, de egy kis idő után hátradőlt az én hátamra, és úgy folytatta. Egy kicsit megint olyan fura érzésem lett ettől, és egy picit nyugtalan voltam, de egy idő után már elvoltam vele, és még jó érzés is volt. Egy idő után összecsukta a könyvet, felállt az ágyról, kinyújtózkodott. Azt mondta szerinte kicsit furcsább lettem amióta találkoztunk, és felettébb szórakoztatóak a különféle reakcióim. Válaszul megmondtam neki hogy ő meg napról napra hülyébb lesz, de ő csak nevetett, majd intett egyet és elköszönt.

Én ott maradtam az ágy szélén gondolkozva egy magamban miközben ment a tv mint háttérzaj. Szerintem ő is kicsit változott, legalábbis nyitottabb lett felém szerintem. Életemben nem voltam ilyen szoros kapcsolattal egy átokkal sem. Azonban néhány szempontból más, mivel ő kifejezetten emberi átok. Az egyetlen lény, aki érti a lelkek működését és látja őket. Elég egyedi karakter az biztos, és jól tudom, hogy a gyerekes játékossága mögött nagyon komoly erő van, és kifejezetten intelligens egy emberhez mérve is, attól független hogy néha milyen.

Vajon én is tényleg változtam volna? Az biztos, hogy jobban kedvelem, mint régebben. Sőt, azt hiszem, hogy egyre erősebben fűződök hozzá, minél többet látom. Elég neccesnek hangzik, mivel ő mégis más mint én, és nem úgy fogja fel a dolgokat. Pedig azt hiszem, hogy már nemcsak kedvelem őt...annyira hülyén érzem magam, ez normális? De ahogy rámnéz a szemeivel, egyszerűen nem tudom visszafogni az érzelmeimet, és normálisan viselkedni. Igaz, néha kiakasztó, de vicces, és okos, egyszerűen megfogott. A lényeg, ha nem mondom el neki, hogy valóban hogy érzek és hogyan látom őt az én szemszögemből, úgy se fogja tudni, mert neki minden ember furán viselkedik, meg amúgy se mondanék neki ilyesmit az égvilágon.

Karakterünkön jobban eluralkodtak a gyengéd érzelmei.
De vajon biztos jó irányba fogja sodorni, ha csak megpróbálja ezeket visszafolytani?