Mahito × olvasó (Mahito és te) - Mahito x reader magyarul

12. Fejezet

Az utóbbi esemény óta eltelt pár hét, és habár csak hébe-hóba futottam össze Mahitoval, nem unatkoztam. Iskolán kívül még találkoztam Getoval is meg más szövetkező átokhasználókkal is megismerkedtem, akiknek a segítségével hamarabb kitudtam magam ismerni, és egyszer voltunk közös küldetésen, de csak egy könnyebb volt, ki kellett iktatni egy besúgót, meg pár őrt. Ahhoz a harcmodorhoz folyamodtam, amelyet már kiskoromban is ismertem, így persze, hogy nem volt nehéz hozzászoknom. Átokfegyverek esetében elsősorban íjat és nyilat használok, és egy hosszabb élű kardot, mivel a tör kevés egy komolyabb ellenféllel szemben nem kifejezetten előnyös, legalábbis nekem.

Talán fárasztó a megbízások mellett még otthon is külön gyakorolni, de minél erősebb és használhatóbb leszek, annál többet lehetek Mahitoval is. Minden egyes alkalommal egyre inkább azt érzem, hogy ő több számomra, mint amit eddig hittem. A hangja amikor okoskodik, a nevetése, és a lágy érintése és minden egyes pillantása a gyönyörű szemeivel, amihez semmihez sem foghatót nem láttam eddig, elvarázsol, és napról-napra határozottabban érzem, hogy ez több, mint amit sokáig vissza lehetne tartani magamban, és most már ha csak rágondolok, hogy csak rám néz, és elmosolyodik, vagy amikor magához húz és hozzám simul, egyszerűen elöntenek az érzelmek, és nem tudom elrejteni többé. Ostobának is érzem magam emiatt, és az lesz a legjobb, ha próbálom eltörölni az efféle érzelmeimet, mert az ő világukban ilyennek nincs helye.

Egy nap egy újabb átoktárgyat kell beszereznünk. Vagy ilyesmit, a lényeg, hogy van egy doboz egy őrzött épületben, ami még nem került át a Jujutsu Szakközépbe, így azt még könnyedén el tudjuk hozni. Hogy milyen doboz vagy mi van benne, azt nem tudom. Sejtésem szerint az a kulcs lehet, amiről Geto beszélt a múltkor. De amikor az épülettől nem messze körülírta, hogy mit kell keresnem, csak a dobozról beszélt. Itt volt Mahito is, ő egy erősebb sámán érkezését várta, mivel érezték, hogy rajtaütést fogunk végezni a napokban, hogy megszerezzük a következő zsákmányt. Azt mondta, hogy szerinte ez jó mulatság lesz, majd leült egy helyre, ahonnan jól belátja a terepet, hogy várja, amire eljön az ő ideje hogy beszálljon.

Én és egy másik szövetkező átokhasználó mentünk be az épületbe. A távolból lenyilaztam a kapuőröket, így nem tudnak jelentést tenni, és kintről hatástalanítottam az áramot, hogy a sötétben tegyük meg a rajtaütést. A társam közelharcban remekel. Két kardot használ, elég gyors és ügyes. Hamar leszedi azt a pár útonálló embert akik az épületben voltak. Ez a nő egy állat, az fix. Közben a képességemnek köszönhetően egy elrejtett részen megtaláltam a dobozt amit kerestünk. Megfogtam a dobozt, egymásra bólintottunk, és el is indultunk a felső szinti folyosón, hogy a kijárat felé vegyük az irányt. Azonban amikor a lépcsőhöz értünk, ami a földszintre vezetett, a kanyarban megálltunk, és újra egymásra néztünk. Túl nagy a csend, szinte már gyanús. Szavak nélkül is értettük, hogy mindkettőnkben ugyanaz az érzés szaladt végig. Valaki vár ránk, de nem az, akinek a küldetést hajtjuk végre. Jól tudtuk, hogy nagy bajban vagyunk, és erre nem készültünk fel.

Érezni lehetett a feszültséget, amit már csak az fokozta jobban, amikor a csendet a nyikorgó padlón léptek hangja törte meg, amelyek egyenesen az alsó szintről jöttek, és szépen lassan, egyre közelebb értek a lépcső aljához. Mi némán, mozdulatlanul álltunk, és alig bírtam még levegőt is venni. Már láttuk az egyre inkább közeledő árnyékot, amit a holdfény világított meg. Ránéztem a társamra, akinek az arcáról tisztán leolvasható volt, hogy erősen cikáznak a gondolatai a fejében, hogy vajon harcolni a végsőkig, vagy a menekülést fogja választani. Volt merre szaladni, de ha olyan az ellenfelünk, akkor hiába. Hátrébb léptünk, és erősen megmarkoltuk a fegyvereinket, hogy készen álljunk.

Az utolsó pillanatban az árnyék megállt a lépcsők előtt. A lélegzetet is visszatartottuk. 1 másodperc csend után pedig hirtelen elénk fordult, és megszólalt:
- Mi tart ilyen sokáig? Ha egy helyben ácsorogtok sosem juttok ki. - nézett ránk egy szürke-kék szempár, majd miután ránk vetett egy pillantást, folytatta - Mitől vagytok így betojva?

Nagy súly esett le rólunk, egyszerre fújtuk ki a levegőt. Ezek szerint el is intézte volna az erősebb tagot?

- Mahito, ne szórakozz velünk! - kiáltottam rá
- Nem én vagyok az aki bent kóboról már vagy 20 perce, most meg egy helyben álltok. Megakarjátok várni amíg kiér egy egész osztag? - válaszolta, miközben értetlenül nézett ránk.

Lementünk, és a kijárat felé sétáltunk Mahito mögött.

-Mahito! Nem küldtek senkit hozzánk, ugye? - kérdeztem gyanakvóan, mivel a beszédéből tudtam, hogy eddig csak várakoznia kellett.
- Nem nagyon. Egy ideje bent voltatok, kint pedig üres volt a terep, szóval inkább megnéztem, hogy minden rendben halad idebent. - válaszolta.

Feszülten néztünk egymásra a társammal, mivel éreztük, hogy ezt nem fogják ennyiben hagyni, és ha Mahito itt bent van, akkor az is esélyes, hogy a magasabb szintű sámán kint vár, és a bejárat előtt könnyedén lecsaphat ránk. De ő nagy magabiztossággal sétált továbbra is előttünk, mintha nem is kellene számítani semmilyen meglepetésre. Mondjuk neki annyira nincs is félni valója, de azért ne legyen már ennyire laza. Azonban a megérzéseink nem csaltak...

Ez ilyen unalmas rész.
Ne izguljatok, még én se tudom ki lesz az.

Szöveg kb sacc javítva, de elég tömény lett, nem egy hasznos rész.