Veled maradok.. (LEVI ACKERMAN X OC)

2. fejezet

Meglátva a fekete autót, nyeltem egy nagyot. Őszintén szólva nem akartam ezt, féltem ettől az egész helyzettől, de tudtam, hogyha úgy teszek mindent, ahogy azt a szüleim kérik, annál kevesebbet kell aggódniuk miattam. Szapora léptekkel siettem az autóhoz, odaérve pedig utoljára visszapillantottam az otthonomra, a családomra és Sashara. Nem akartam őket magam mögött hagyni, de az idők alatt megtanultam, hogy a legjobb, ha bízom és reménykedem abban, hogy nem lesz semmi baj és tényleg csak idő kell, ami megoldja a problémát és nem érdemes ellenszegülni. Intettem nekik egyet búcsúzás képpen, majd kinyitottam az ajtót és behuppantam a hátsó ülésre. A volánnál egy idősebb férfi ült, olyan 45 év körüli lehetett. Fekete ballonkabát volt rajta, fekete kalappal és arca durván borostás volt már, néhány helyen pár ősz szál is keveredett a feketével. Hirtelen hátrafordult, amitől egy picit megrándult a lábam ijedtemben.

- Helló kislány, Kenny vagyok, az ideiglenes sofőröd.- vigyorgott felém, amitől kellemetlen borzongás futott végig a hátamon.

- Lia vagyok.- válaszoltam kínos mosollyal az arcomon. Láthatóan észrevette, hogy nem vagyok felé túl nagy bizalommal, így abba is hagyta a vigyorgást, majd visszafordult előre és beindította az autót.

- Ne tőlem félj kislány, én nem bántalak. Félj a rendőrségtől, akik rád vadásznak és a családod ellenségeitől.- nem értettem miről beszél, hiszen apám pár perce nyugtatott meg, hogy nekem nincs mitől tartanom.- Lenyelted a nyelved, ahogy hallom, na nem baj. Készülj fel, az út három órás lesz nagyjából.- mire csak bólintottam.

Csendben páztáztam a tájat miközben az autó egyhangúan zúgott alattunk. Erdők és puszták váltották egymást monoton ismétlődessel, már az egyik könyvemet be is fejeztem, az útból még talán egy óra lehetett hátra. Azon gondolkodtam, hogy honnan is olyan ismerős Kenny neve. Egyszer csak bevillant, hogy apám mesélt róla az egyik vacsoránk közben. Kenny a besúgója a rendőrségnél, tehát innen tudta meg ilyen hamar, hogy keresni fogják. Bár a gondolat, hogy apám egy rendőr spiclire hagyott kicsit nyugtalanított.
Már egy ideje kocsikaztunk, mire mocorogni kezdtem kényelmetlenül az ülésen hátul, amit Kenny is észre vett.

- Mi a probléma kicsi lány?- nézett rám a visszapillantóból.

- Pisilnem kell, megtudnánk állni egy benzinkútnál?- Kenny nagyot sóhajtva bólintott, majd bement a legközelebbi benzinkúthoz.- Szállj ki és siess, nem akarok itt éjszakázni.- Engedelmesen kiszálltam, mire utánam szólt- Oh és ha szökni próbálnál nem ajánlom. Megtalállak és a maradék egy órát a csomagtartóban töltheted.- nyeltem egyet, nem értettem miért gondolja ennyire, hogy megakarok szökni. Itt vagyunk a semmi közepén, nem lenne sok értelme, ennyire hülye nem vagyok.

Pár perc után már vissza is ültem az autóba, jó volt kinyújtóztatni a végtagjaimat. A tájat nézve elnyomott az álom, ezek között a vészjósló körülmények között kifejezetten kellemes álom volt. Egy gyönyörű rét közepén álltam, ahol tengernyi virág vett körbe. A fű selymesen simogatta a lábam. Hirtelen egy éles fájdalmat éreztem az arcomban, mire kipattant a szemem és a kőkemény aszfaltot láttam magam előtt. Arcomat súrolva tápászkodtam fel a földről, majd az előttem álló alacsony férfira csúszott a tekintetem.

- Nem kéne az ajtónak dőlve aludni... Látod mi lett a vége. - szúrta oda.

Ez a gonosz kis törpe tényleg kinyitotta az ajtót miközben aludtam csak azért, hogy kiessek és arccal végig simítsam a betont? Ez egyre jobb lesz. Kenny csak nevetett, legalább valaki közülük jól érezte magát.

- Na Levi én léptem, innentől a tiéd. Hétfőnként jövök.- az alacsony férfi csak bólintott és végig néztük, ahogy Kenny elhajt.

Szemügyre vettem a környéket és kellemeset csalódtam. Egy óriási családi ház állt előttem, még annál is nagyobb kerttel. Sehol egy másik ház a közelben, csak egy gyönyörű erdő és pár virágos mező. Eszméletlenül idillikus volt, ugyanakkor aggasztó is, hogy bármi történhet, senki nem lesz a közelben. Kifejezetten nagy váltás volt, hiszen eddig a nyüzsgő város közepén laktam. Igyekeztem kiverni a fejemből a kellemetlen gondolatokat és a környezetemre fókuszálni.

A ház külseje halvány sárgára volt festve, kis lépcső vezetett fel a bejárathoz és ami a legjobban tetszett, hogy az ablakok óriásiak voltak. Tipikus olyan családi ház volt, ahol szívesen alapít az ember családot, hiszen minden olyan, mint egy mesében. A ház körül a kert szépen rendbe volt téve, a fű le volt nyírva és néhol egy-egy kis virág díszelgett a bejárathoz vezető járda szélén. Szemlélődésemet egy mély hang szakította félbe.

- Egész nap itt állsz vagy bejössz végre kölyök?- fel se fogtam mi történik, de elkezdtem követni őt a házba.

Gyönyörű volt a látvány. A ház belülről még tágasabb volt, az előszoba után jött a nappali, ami egybe volt a konyhával és az étkezővel. Istenien nézett ki, ízléses volt, halvány narancssárga szín uralkodott odabent, így még inkább világossá és tágasabbá tette a teret, ám mikor beljebb szerettem volna menni egy kar elállta az utamat.

- Első szabály kölyök. A cipőt az ajtóban leveszed. Papucsot a polcon találsz.

Sóhajtva visszamentem, cipőt váltottam és ekkor jutott csak el a tudatomig, hogy jelen pillanatban össze vagyok zárva egy ismeretlen férfival a semmi közepén és sajnos a férfi nem igen tűnik a kedves, barátkozós típusnak, inkább annak a fajtának, aki még az ágyban is késsel alszik. Ezt támasztotta alá az is, hogy beljebb lökött, majd a nappaliban lévő kanapéra ültetett. Acél kék szempárjának a tekintete mélyen az enyémbe fúródott, kirázott a hideg tőle, szemei olyan üresek voltak. Össze is húztam magam egy pillanatra, ő pedig elém állt és elkezdett beszélni.

- Figyelj, miután itt együtt fogunk élni ezek után egy ideig, be kell tartanod néhány szabályt. A legfontosabb, amit meg kell jegyezned, hogy fél évig semmilyen módon nem hagyhatod el ezt a házat. Nincs város nézés, nincs csevegés, nincs barátkozás, ebben a hat hónapban be kell érned az én társaságommal, bár ha nem fontos inkább ne zavarj, csak foglald el magad. Második szabály, mindig tisztán hagyj magad után mindent. Nem jössz be cipővel, nem hagysz a mosogatóban piszkos tányért és ha bármit kiöntesz egyből feltörlöd. És végül a harmadik szabály... Nincs telefon, sem laptop. Nem tudhatja senki, hogy itt vagy. - leesett az állam. Ez a törpe fickó, aki alig egy centivel magasabb nálam, konkrétan börtönben akart tartani. Sok mindent hajlandó vagyok eltűrni, de azt nem, ha valaki a saját szabadságomat próbálja korlátozni és mindeközben képes egy rózsaszín kiscicás papucsot rám erőltetni.

- Ez azért túlzás, nem vagyok fogoly.. Nevetséges ez az egész.- válaszoltam, majd a kijárat felé indultam. Őszintén szólva nem igazán volt ínyemre ez az egész szituáció, de a férfi elém állt.- Engedjen ki. Nem zárhat be ide. Ennyire nem szigetelhet el a külvilágtól.

- A parancsom annyi volt, hogy tartsalak itt bármi áron. Ha jót akarsz magadnak megfordulsz, felvonszolod a kis szobádba a fenekedet, máskülönben hozzá bilincsellek az egyik ágyhoz, amíg megjön az eszed kölyök.- belül tomboltam az idegtől, soha nem beszélt még így velem senki, viszont tudtam, hogy nem dönthetek elhamarkodottan, szükségem van egy tervre, ha kiakarok jutni innen ép bőrrel.

- Melyik az én szobám?- kérdeztem látszólagosan bele törődve.

- Emelet, első ajtó balra. - válaszolta unottan.

- Am... Lia vagyok. Örülök a találkozásnak. - erőltettem egy látszólagos mosolyt az arcomra, de a férfi rám se nézett.

- Levi.- szúrta oda szűken.