Veled maradok.. (LEVI ACKERMAN X OC)

6. Fejezet

         Gyorsan teltek a napok. Levi minden reggel szorgosan reggelit készített nekünk és meglepetésemre  egész jól is csinálta, sok dolgot tanultam el tőle. Bár az elmúlt napokban nem engedett igazán bármihez hozzá nyúlni, maximum mosogathattam, nehogy valamit elrontsak, azért igyekeztem figyelni, hogy mit hogyan kell csinálni úgy, hogy az neki is megfeleljen. Bár kijelentette többször is, hogy nem kell semmit csinálnom a házban, majd ő megoldja, akkor is kicsit feleslegesnek éreztem magam miatta, hiszen semmit nem tudtam csinálni egész nap, csak olvasni. Emellett zavart is egy kicsit, hogy azt hitte, nem tudom elvégezni úgy a házimunkát, mint ő.

           Az idő elteltével körbe vezetett a házban is . Ekkor szembesültem vele igazán, hogy milyen nagy is. Az emeleten számos szoba volt, a két hálószobán és a fürdőszobán kívül. Helyet kapott egy egészen óriási helyiség, amiben polcok sorakoztak,  rajtuk számtalan könyvel minden féle témából és volt egy másik ajtó is, ami folyton zárva volt. Hiába kérdeztem, hogy mi van odabent, Levi mindig leintett egy semmit mondó tekintet kíséretében, mondván, hogy semmi olyan, amihez közöm volna. Igyekeztem elfogadni, de belül mégis hajtott a kiváncsiság, hogy vajon mit is titkolhat egy olyan fickó, mint ő... viszont meg kellett hagyni, igazán elővigyázatos és figyelmes volt, hiszen soha nem hagyta nyitva az ajtót. 

            Az időm nagy részét a saját kis szobámban, vagy pedig a lakás mini könyvtárában töltöttem. Levivel nem igazán tudtam szóba elegyedni a szökési kisérlet után, csak pár szimpla beszélgetést tudtam kicsikarni belőle, amikor közösen ettünk. Nem kereste a lehetőséget a beszélgetéshez, a legtöbb szóváltásunk témája a csípős megjegyzései voltak , amik néha arról szóltak, hogy mit olvasok éppen, vagy pedig arról, hogy mit nem raktam már megint a helyére. Nem voltak nagyobb konfliktusaink, ugyanakkor közelebb sem kerültünk egymáshoz, bár ennyi kommunikációval nem is csoda. Ez a néhány nap leginkább csak abban segített nekünk, hogy megszokjuk egymás jelenlétét. Levi nagyon ritkán hagyta el a dolgozó szobáját, legtöbbször még az éjszakákat is ott töltötte, aludni szinte még nem is láttam.  Arra is nagyon kiváncsi lettem volna, hogy mit csinál abban a szobában ennyi ideig. 

           Ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig nem tudok erről a férfiről szinte semmit. Nem tudom, hogy mi a munkája, hol dolgozik, ismeri e szüleimet vagy apám csak bízott Kennyben és abban, hogy ő majd biztos helyre visz, sőt még a korát, vagy a vezeték nevét sem tudtam. Amit össz-vissz tudok róla, hogy hogyan issza a teáját, hogy Levinek hívják és hogy megrögzött tisztaság és munkamániás.  Gondolatmenetemet egy röpke pillantás szakította meg, melyet a falon pihenő órára vetettem. Hajnali negyed kettőt mutatott, tehát már péntek van. Sóhajtva kapcsoltam ki az éjjeli szekrényemen a kis olvasó lámpát és bebújtam a meleg paplan alá. Arcomat belefúrtam a puha párna anyagába, majd lehunytam a szemem.

        Lágy zongora dallamot hallottam. Olyan ismerős volt, szinte a ritmusára dobbant a szívem. Elmosolyodtam a kellemes emlékek hatására, amiket ez a zene felidézett. Először azt hittem csak álom, de amikor kipattant a szemem és a szólam nem maradt abba, felültem az ágyon. Nem álmodtam, ez a gyönyörű dallam körbe járta a sötétbe burkolózó házat. Lassan leszálltam az ágyról és kiléptem a folyosóra. Kerestem a hang forrását, amikor is megláttam az eddig mindig zárt ajtót résnyire nyitva. Óvatosan léptem oda, hogy bekukkanthassak, de sose gondoltam volna, hogy ilyen mesés látvány fogad.

          Levi játszott a zongorán és a szobát lágyan világította meg a beszűrődő holdfény az óriási ablakokon keresztül. Nem látta, ahogy lassan beléptem a helyiségbe, hiszen háttal volt nekem, így gondtalanul oda sétalhattam mögé, majd egy határozott mozdulattal leültem mellé és elkezdtem kiegészíteni az általa eddig játszott négy kezes zongora darabot. Egy pillanatra meglepődöttséget láttam az arcán, de ahogy meghallotta az immáron teljes dallamot, csak lehunyta a szemét és én esküdni mertem volna, hogy egy apró mosolyt is láttam megjelenni a szája szélén. Nem tudtam levenni róla a szemem, annyira megnyugtató és tökéletes látványt nyújtott. A holdfény táncot járt porcelán bőrén, állát markánsabbá tette, sőt még a szemei alatti karikák is halványodtak, haja pedig hiába volt kissé kócos, egyszerűen tökéletesen keretezte arcát.

        Ahogy közeledtünk a dallam végéhez, arcáról is olyan ütemben tűnt el a mosoly. Amikor az utolsó billentyűt is elengedte, szigorú acélkék tekintete találkozott az enyémmel. Egy pillanatra kihagyott a szívem egy ütemet, mikor felém fordult és szóra nyitotta a száját.

- Mondtam már neked, hogy nem kéne ide bejönnöd. Nincs itt semmi neked való.- szúrta oda ridegen, de láttam a szemében, hogy most korántsem haragszik.

- Ne haragudjon. Csak ez a dallam... - nem hagyta, hogy befejezzem, hirtelen csak megragadta a kezem.

- Az ég szerelmére, tegezz már. Nem vagyok hatvan éves, kölyök. Csak mondd ki a nevem és amit akarsz. - egy pillanatra elmosolyodtam.

- Jól van... Akkor abba hagyom a magázódást, ha nem hív többet kölyöknek.

- Tch... Rendben, legyen így.- egyezett bele nagy nehezen.- Honnan ismered ezt a dalt?- tért vissza az eredeti témához.

- Édesanyám tanította nekem, amikor még kicsi voltam. Nagyon szerette a zenét, átakarta adni nekem ezt a szenvedélyt és sikerült is neki. Bár be kell vallanom a zongora mellett a legnagyobb hatással rám a hegedű volt. Otthon még talán mindig megvan a sajátom, ha azóta a rendőrség nem túrta át a házat.- mondtam kissé szomorkásan, mire Levi csak felvonta egy kicsit a szemöldökét.- Na és maga.. Vagyis te..- próbáltam kijavítani magam, de éreztem, ahogy az arcom elvörösödik a zavaromban.

- Ennyire öregnek nézek ki?- kérdezte miközben kíváncsian fürkészte arcomat, én pedig csak zavartan ráztam meg a fejem.- Akkor miért esik ilyen nehezedre ez?

- Csak még nem vagyunk elég közel egymáshoz... Vagyis akarom mondani, nem ismerjük...- hebegtem-habogtam zavaromban, mire Levi egy mozdulattal közelebb hajolt.

        Olyan közel volt hozzám, hogy a szánk épp alig pár centiméterre volt egymástól. Ahogy zavaromban próbáltam hátrálni, ő egyszerűen egyik kezét a nyakamra vezette, ezzel elérve, hogy a testem szinte megdermedjen az kellemes érzéstől.

- Így már elég közel vagyunk egymáshoz?- hajolt a fülemhez, miközben a szavakat suttogta. Éreztem, hogy kellemes borzongás fut végig a gerincem mentén.

- Igen.- válaszoltam szűkszavúan és próbáltam leplezni a heves légzésemet.

- Kár, pedig azt hittem közelebb kell mennem.- a szívem kihagyott egy ütemet, ő pedig elhúzódott tőlem.- Na de ideje akkor aludni. Gyere, menjünk.- megpróbált felállni, de egy hirtelen mozdulattal visszahuppant.- Mi a fene...- morgolódott, majd gyorsan a fejéhez kapott.

        Aggodalomtól vezérelve én is a karja után nyúltam és gyorsan le is esett, hogy mi a probléma. A rajta lévő ing teljesen nedves volt az izzadságtól, a bőre pedig szinte égetett. Tenyeremet a homlokára vezettem és csak azon csodálkoztam, hogy hogy nem gyulladt fel eddig, hiszen ezen a hőmérsékleten már lehetne rántottát is sütni.

- Levi te lázas vagy.- elmosolyodott, de mintha nem is ő lett volna.

- Tudtam én, hogy a te szádból jól hangzik a nevem.- kikerekedett a szemem egy pillanatra.

- A láztól azt se tudod mit beszélsz. Gyere inkább.- segítettem talpra állni neki, mire rám támaszkodott.

          Ekkor jöttem rá, hogy ez nehezebb lesz mint gondoltam. Hiába nem volt magas, még így is eszméletlenül nehéz volt megtartani őt, miközben szédült. Apró lépésekkel jutottunk el a hálószobájáig, ott nagy nehezen besegítettem őt az ágyába. Tudtam, hogy ezt az inget nem hagyhatom rajta, így a szekrényéhez indultam és kihalásztam belőle egy fekete pólót. Visszatérve az ágyhoz az a kép fogadott, hogy Levit elnyomta az álom. Olyan kellemes látványt nyújtott a kisimult arca és az egyenletes légzése. Nagy levegő vétel után, az ingjéhez nyúltam és elkezdtem óvatosan kigombolni a gombokat.