Dove a Bosszúállókat segítve tengette mindennapjait, miután Nina lelépett. A dolgok kezdtek rendeződni és mindenki szép lassan megbékélt. Carson már hozzászokott ahhoz, hogy bekerült egy számára idegen környezetbe, és a múltját is szép lassan elfoga...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
"Kiss me, try to fix it, could you just try to listen"
☆☆☆
☆Nina szemszöge #2☆
-Igen? - kaptam fel a fejemet arra, hogy valaki kopogott az ajtón.
Egy pillanattal később Steve feje jelent meg.
-Zavarok? - kérdezte.
-Nem. Miben segíthetek? - dőltem hátra a székemben.
Igyekeztem távolságtartónak lenni amennyire csak lehetséges volt. Képtelen voltam haragudni rá, de nem akartam, hogy ez neki is feltűnjön.
-Beszélni szeretnék veled. - mondta halkan.
Egy aprót biccentve intettem neki, hogy foglaljon helyet nyugodtan, de csak megrázta a fejét, így inkább én is felálltam a székemből.
-Hallgatlak. - vontam meg a vállam.
-Sajnálom. - mondta.
-Tudom, ezt már mondtad. - tettem keresztbe a karjaimat.
-Tényleg. Nem gondoltam komolyan amit mondtam. Nem tehetsz erről. Ha akkor jobban melletted állok, akkor soha nem kellett volna ezen keresztül menned. - mondta halkan.
-Mindegy, most már így alakult. Hamarosan eltakarítom a mocskot amit okoztam. - mondtam semleges arckifejezéssel.
-Tudom, hogy valószínűleg ezután soha többé nem akarsz látni, de tényleg tudnod kell, hogy nagyon sajnálom. - sóhajtott.
-Rendben. Most már tudom. - vontam meg a vállam.
Szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. Ott álltunk egymás előtt csupán méterre, és mindketten a másikat néztük. Mondani akartam valamit, de nem tudtam, hogy mit kellene. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem tehettem. Bármit is éreztem az csak egyirányú volt mindig is. És nem tehettem ki magamat ennél több fájdalomnak. Azt kellett tennem ami neki a legjobb volt. Minél hamarabb elfelejteni azt is, hogy valaha létezett. A fejéhez akartam vágni annyi mindent, de egyszerűen egy hang sem jött ki a torkomon. Még utoljára elakartam neki mondani mindent, de nem tehettem. Nem ment. Azt akartam, hogy boldog legyen, és az nem velem volt. Sosem. Ki tudja mióta ott álltunk egymással szemben, és még mindig csak egymást néztük. Mondanom kellett volna valamit. Bármit. De egyszerűen nem ment. Tudtam, hogy ez az utolsó lehetőségem, és több nem lesz. De inkább csendben maradtam, és egy szót sem szóltam. A csend már kezdett szinte kínos lenni, és ezt ő is érezte.
-A fenébe is ennek nem így kellene lennie! - sziszegte.
-Ezt meg, hogy érted? - kérdeztem halkan.
Rogers egy pillanatnyi gondolkodás után közelebb lépett, és az egyik kezével magához húzott. A tekintete az ajkaim és a szemeim közt vándoroltak. Egy pillanatig sem gondolkodva álltam lábujjhegyre, hogy megszüntessem a köztünk lévő távolságot. Nem tudom, hogy végül ki csókolt meg kit vagy, hogy egyszerre történt - e, de megtettük. Végül a riasztó hangja, majd egy robbanásé választott szét minket.
