Girls und Panzer fanfiction

15.rész: Mozgalmas November

2020.11.02 Hétfő

Iskolában 14:15

Már két napja azon agyalok, hogy mi minden történt a szünetben. Az első dolog, hogy még mindig nem fogtam fel teljesen amit Maho mondott. De ha tényleg igaz amit mondott, akkor az életem teljesen meg fog változni. A másik dolog pedig az, hogy Klara azóta a nap óta kerül engem és nem szól hozzám. Ma reggel is a folyosón mikor oda mentem hozzá és megkérdeztem, hogy jól van-e, egyből a wc-be futott azzal a mondattal, hogy ő neki nagyon fáj a hasa. Legalább hozzám szólt, ennyi jó most származott belőle. Bár az osztályában lévő lányok mind úgy néztek rám mint akit meg akarnának ölni. Ez volt reggel. Most éppen vége a sulinak és az igazgatóiban vagyok, hogy beszélhessek az igazgató úrral.
Már lassan egy negyed órája várom, hogy bejöjjön az igazgató. Addig körbenéztem az irodájában és nagyon sok családi fotót és egy diplomát láttam, meg a hegyekben álló papírokat. Az egyik papír felkeltette az érdeklődésemet. Nem is egy papír volt, hanem egy kép az általános iskolás korából. Ami nagyon érdekes volt a képen az-az volt, hogy az igazgató egy tank előtt áll. És nem is akárkivel áll a tank előtt. Az apám volt ott mellette miközben a kamerába mosolyogtak. Olyannyira elmélyültem a kép nézésében, hogy már csak annyira lettem figyelmes, hogy becsukódik az ajtó mögöttem és egy ismerős hang szólal meg.

-Áh! Szóval megtaláltad az egyik gyerekkori képemet! -mondta nekem az igazgató miközben leült az asztala mögé.

-Ismerte apámat? -kérdeztem tőle kíváncsian.

-Igen, ismertem őt. -mondta nekem.

-Honnét? -kérdeztem tőle még kíváncsiabban.

-Régen az egyik Sensha-do meccsének a végén mikor már mindenki hazament elvesztem a tömegben. Apámat és anyámat nem találtam ezért odamentem az egyik kis padhoz, leültem és vártam. Közben egyre kétségbeesett voltam az iránt, hogy a szüleim ott hagytak engem. Elkezdtem sírni. A járókelő emberek meg csak elmentek mellettem. Amikor is odajött ő és megkérdezte, hogy mi a bajom. Elmondtam neki, hogy nem találom a szüleimet. Ő erre csak ennyit mondott, hogy ne féljek mert ő itt van és segít nekem megkeresni a szüleimet. Közben nagyon sokat beszélgettünk, nem csak a meccsről, hanem sok más dologról ami akkoriban történt.
Mikor megtaláltuk a szüleimet, akkor készült ez a kép. Odavitt minket a tankjához és egy csoportos képet csinálhattam a csapatával. Azután minden meccsére elmentem, beleértve az utolsót is. Áh, régi szép idők! -mondta nekem nosztalgikus hangulatban.

-Hmm, értem. Tényleg szeretnék két fontos dolgot megbeszélni önnel uram. -mondtam neki amitől kizökkent a nosztalgikus hangulatából.

-Áh! Igen, mit akarsz? -kérdezte tőlem komoly hangon.

-Meg szeretném kérdezni, hogy igaz-e az, hogyha az iskolánk csapata veszít, akkor tényleg bezárják a csapatot? -kérdeztem tőle érdeklődve. Az igazgató erre a kérdésemre majdnem hanyatt esett a székében.

-Igen, de ezt honnan tudod? -kérdezte meg tőlem.

-Egy jó barátomtól aki pont rosszkor volt rossz helyen vagy éppen jókor. -mondtam neki.

-Óh, értem! Akkor jól hallottam, hogy valaki van az ajtó mögött -mondta megvilágosodva.

-Miért egyeztek meg ilyenben a Sensha-do bizottság elnökével? -kérdeztem tőle számonkérően.