Jaj, csak a 2000-es éveket ne!

Zseni/2

Még mindig nevetségesnek és valótlannak érezte a helyzetet. Az iskolába indulás előtti pillanatokat pörgette újra a fejében, miközben hagyta, hogy az osztálytársai magukkal sodorják a földszinti osztályterem felé, ahol hamarosan kezdődött a nyelvtan óra.

A magyar teremben régi papír és állott emberszag olyan jellegzetes keveréke fogadta Kikit, melyet csak egy osztályteremben érezhet az ember. Szerencsére Petra azonnal ablakot nyitott, így a még egész kellemesnek mondható, friss kora őszi levegő hamarosan enyhítette az előző osztály után hátramaradt kipárolgások kellemetlenségét. Ahogy lassan mindenki megtalálta a helyét, a morajlás egyre intenzívebbé vált.

Kiki most már nem kérdezősködött, automatikusan leült a Lauráék mögötti kétszemélyes padba, miután konstatálta, hogy a lányok egymás mellé terveznek ülni. Kifejezetten örült neki, hogy egyedül maradt, hiszen így egyúttal a beszélgetések alól is kivonta magát. Komótos mozdulatokkal előkotorta a táskájából a felszerelését, miközben az F-eket figyelte, akik az ablakban álltak és papírgalacsinokkal hajigálták az udvaron sétáló gyanútlan diákokat. A kényszeres beszélgetés hiányának azonban volt egy kellemetlen hátulütője, mégpedig az, hogy ebben a viszonylag nyugodtnak, már-már unalmasnak mondható helyzetben Kiki elméjét megrohanták a kellemetlen kérdések.

Éppen elég időutazós történetet ismert ahhoz, hogy az ezekben felvonultatott – egymásnak sokszor ellentmondó – elméletek elárasszák az agyát és ne hagyják nyugodni. Mi van, ha visszavonhatatlanul megváltoztatja a jövőt? Vagy ha már a múltban sem ugyanúgy alakultak a dolgok, mint ahogy ő emlékszik rájuk? Lehetséges lenne, hogy egy teljesen más idővonalon van? Ez a másik idővonal végig egy párhuzamos valóság volt vagy csak attól vált azzá, hogy idekerült a tudata? Létezett-e egyáltalán ez a másik idővonal, mielőtt idekerült? Eddig minden és mindenki pont olyannak tűnt, amilyennek tíz éve lennie kellett – legalábbis Kiki emlékei szerint –, így semmit nem tudott sem kizárni, sem megerősíteni.

Rákönyökölt a padra és fáradtan megmasszírozta a halántékát. Szerencsére Laura és Viki továbbra sem akart tudomást venni róla. Úgy érezte, csak tetézné a szenvedéseit, ha sekélyes tizennégy évesekkel kéne társalognia.

De mi van, ha holnap a tizennégy éves tudatom megint visszatér ebbe a testbe, és ő meg ezekkel a lányokkal akarna lenni, én meg rontom az esélyeit, tönkreteszem az ő valóságát? – merült fel benne egy újabb kérdés.

– Na, jó! – formálta az ajka a néma szavakat, és maga elé húzta a nyelvtan füzetét, majd megfordította és a hátuljánál felcsapva nekiállt felvésni a kérdéseket, melyek reggel óta felmerültek benne a helyzetével kapcsolatban.

Először is találnia kellett valakit, aki segítene neki megválaszolni a kérdéseit vagy egyáltalán kitalálni, mitévő legyen.

A szüleit szinte azonnal kizárta. Már ennyi idős korában sem volt túl mélynek nevezhető a kapcsolata velük, így ők szinte semmi olyat nem tudhattak róla, ami segíthetett volna neki. Mivel mindketten az egészségügyben dolgoztak, sokszor csak egy-egy villanásra találkozott velük, mikor hazaértek az éjszakai ügyeletről vagy épp munkába indultak. Persze az sem segített, hogy a tinédzser éveit jobbára a szobájába zárkózva töltötte az MSN vagy valamelyik sorozat előtt ülve. Ráadásul szinte biztos volt benne, hogy orvoshoz, pszichiáterhez rángatnának, ha kiderülne számukra, milyen „tévképzetei" vannak. Bár úgy érezte, hogy egyelőre ezt a lehetőséget sem lenne szabad elvetnie.

Angi segíthet – töprengett el, aztán ahogy felidézte a reggeli interakcióikat, komoly kétségei támadtak. – Vajon ő most mit csinálna? – tette fel magadnak a kérdést a saját jelenéből ismert Angira gondolva, de szinte azonnal rájött, hogy ez a gondolatmenet sem fogja sokkal előrébb vinni, hiszen a nővére úgyis Ádámtól kérne segítséget.