Jaj, csak a 2000-es éveket ne!

Párhuzam

Kiki tökéletesen emlékezett rá, milyen volt az ébredés a Giuliával való egymásba gabalyodásuk másnapján. Pontosan fel tudta idézni, hogyan hasogatott a feje, mennyire ki volt száradva a szája, és milyen intenzíven kavargott a gyomra. A délelőtti fényt, amely fájdalmas nyögésre késztette, és Giulia válaszként érkező „tudom, tudom" nyöszörgését is. A pillanatot, amikor az émelygését egy pillanatra elnyomta valami puha és meleg érzés, melyet akkor még nem tudott mihez kötni. Mintha valami kivételesen szépet álmodott volna, tele azzal a fajta szeretettel, amit nem szabad egyedül érezni, és ami arra készteti az embert, hogy átöleljen valakit, hogy átadhasson neki belőle. És Kiki tudatáig ekkor jutott el, hogy ő már átölelt valakit. Az előző éjszaka képei úgy pörögtek az agyában, mintha egy milliószor visszatekert videókazetta kopott, akadozó felvételét nézné, és összefüggő jelenetek helyett csak homályos képeket, villanásokat látna.

– Mi tegnap este... – kezdte bizonytalanul.

– Ja. Smároltunk. Nem nagy ügy.

Nem nagy ügy!

Giulia fél évvel ezelőtti szavai visszhangoztak Kiki fejében, amikor a téli szünet utáni első kedd délutánján Ádámra várt az aulában. A szilveszteri események óta vissza-visszakanyarodak a gondolatai ahhoz a bizonyos éjszakához, a másnap reggeli ébredéshez és az egyszerre kínos és kellemes érzésekhez, melyek kísértetiesen hasonlítottak a most érzett szorongáshoz.

Pedig köztünk még csak nem is történt semmi – emlékeztette magát, miközben görcsösen próbálta kizárni a fejéből a szalagavatós táncuk emlékeit, és felidézni helyettük a bűntudatot, mely az elmúlt hetekben minden alkalommal átjárta, amikor Angi szemébe kellett néznie. – Semmi, semmi, semmi.

Riadtan hordozta körbe a pillantását a kihalt aulában, mintha attól tartani, hogy Ádám a távolból figyeli őt, és egyetlen pillantással kiolvassa a fejéből a gondolatait. A fiúnak azonban nyoma sem volt, pedig már legalább öt perce elkezdődött az utolsó óra. A pillanatnyi megkönnyebbülése helyét gyorsan átvette az aggodalom. Ekkor általában már a trolin szoktak ülni Ádámmal. Hiába a 2008-ban töltött közel négy hónap, Kikinek még mindig emlékeztetnie kellett magát, hogy nem tud csak úgy a telefonjáért nyúlni és egy Messenger vagy Whatsapp üzenetben megkérdezni Ádámtól, hogy merre van. Nem mintha nem bízott volna benne, hogy a fiú előbb-utóbb felbukkan, hiszen előző este ő maga kérdezett rá, hogy van-e kedve Kikinek már a héten folytatni a tavaly elkezdett informatika korrepetálásokat. Neki pedig eszébe sem jutott nemet mondani a lehetőségre, hogy két hosszú hét után megint láthassa Ádámot. A fiú azonban csak nem akart felbukkanni.

Hét perccel becsöngetés után Kiki előbányászta a telefonját a táskájából, hogy leellenőrizze, nem kapott-e SMS-t Ádámtól.

Ha három perc múlva sem lesz sehol, felhívom – határozta el magában, bár minden porcikája tiltakozott a telefonálás gondolata ellen.

Mi van, ha megzavarom valamiben? Vagy túlságosan ragadósnak gondol majd? Esetleg félreérti, és azt hiszi majd, hogy tíz percet sem bírok ki nélküle.

Kiki sóhajtott. A fenébe is! Szeptemberben még gond nélkül kereste őt a legkisebb problémáival is, és meg sem fordult a fejében, hogy Ádám többet látna bele kettejük viszonyába, mint...

Mint mi? – kérdezte magától. Komoly erőfeszítésre volt szüksége, hogy ne kanyarodjon vissza az elmúlt hetekben unásig ismételt gondolati körökhöz, melyek során azt boncolgatta magában, hogy mi van, ha ő, Kiki mindig is érzett, nos, valamit Ádám iránt, csak neki magának sem tűnt fel. Ha visszagondolt a korábbi interakcióikra, beszélgetéseikre, a megállás nélküli piszkálódásaikra, amiket Angi lemondó anyai mosollyal hallgatott, többé nem bírta úgy látni, mintha nem szikrázott volna közöttük valami kimondatlan, megfoghatatlan feszültség, amit ő talán csak azért nem érzékelt korábban, mert Ádám, az ő Ádámja mindig is Angihoz tartozott, és Kikinek eszébe sem jutott ilyen szemmel nézni rá.