Jaj, csak a 2000-es éveket ne!

Kérdések

Kiki meg volt győződve róla, hogy még soha életében nem érezte ennyire hosszúnak a szeptembert. Valahogy azonban csak eltelt az ősz első hónapja, és egy esős, hűvös októbernek adta át a helyét. Ebben az időben még a reggeli buszozások is végtelen hosszúnak tűntek, az elviselhetetlenségüket pedig tovább fokozta, hogy Kiki még csak a kedvenc melankolikus zenéinek legnagyobb részét sem hallgathatta utazás közben. Hiába töltött ugyanis egy teljes hétvégét az MP3 lejátszója frissítésével, miután végleg ráunt a 2000-es évek popslágereire, a kedvenc szomorkodós számainak szerzői 2008-ban nagyrészt még teljesen ismeretlenek voltak.

Bár Kiki úgy érezte, többé-kevésbé berendezkedett ebbe az életébe, ahogy egyre korábban sötétedett, úgy egyre többször gondolt arra, mennyivel másabb lenne az élete, ha minden úgy folytatódott volna, ahogy azt azon a bizonyos szeptember 4-én tervezte még 2018-ban. Most Triesztben lehetne, közel a tengerhez, ahol még az ősz és a tél is kevésbé tűnt szürkének, és nem lenne ilyen átkozottul egyedül, hanem ott lenne mellette Giulia, aki az elképesztő lendületével a legmélyebb szezonális depressziójából is mindig ki tudta rángatni őt, és akinek bármikor kiönthette a lelkét. Giulia azonban jelenleg több mint ezer kilométerre volt Kikitől, és a létezéséről sem tudott. Ez persze továbbra sem akadályozta meg benne a lányt, hogy levelet írjon neki, épp csak a kész üzenetet nem volt kinek elküldenie.

Cara Giulia!

Remélem, nálatok jobb az idő, mint itt! Képzeld, egyik reggel már elő kellett vennem a télikabátomat. Mi lesz velem így télen, ha már most is épphogy elég meleg reggelente. Tudod, milyen rettenet fázós vagyok. Mint a jégre fagyott csávó azon a ronda trónok harcás meme-en, amit mindig küldeni szoktál nekem.

Ha itt lennél, pikk-pakk meglennék Conti könyvének a fordításával is. Basszus, alig tudtam meg valamit a hülye fény-dologról, amit nem sejtettem már eddig is, és még mindig hátravan vagy öt fejezet, mert annyira félek, hogy kihagyok valamit, ezért olyan lassan haladok, mint egy hibernálódott csiga. Amúgy nem túl érdekes könyv. Az az oldal, ahol Ádám találta, szerintem túlhype-olta. Mondjuk lehet, hogy neked izgalmas lenne. Te ismersz valakit, aki sztrájkolt '69-ben?

Kíváncsi vagyok, hogy a könyv végén de Luca visszakerül-e a saját idejébe. Megpróbáltam belelapozni az utolsó fejezetbe, de semmit nem értettem belőle. Meg még ha meg is értem, Ádámnak igaza van, és az sem garancia arra, hogy velem is ugyanaz lesz majd, mint ami a könyvben le van írva. Cserébe viszont hisz benne, hogy el tudok jutni Rómáig a versennyel. Kettőnk közül legalább egy ember...

Tudom, önző dolog, de kicsit abban reménykedek, hogy nálatok megállt az idő, amíg én itt vagyok. Borzalmas lenne, ha te már lediplomáznál, mire én visszakerülök. Egyedül képtelen lennék levizsgázni. Mondjuk az még borzalmasabb lenne, ha nem kerülnék vissza sehogy. Ádám újabban azzal ugrat, hogy igazából időhurokba kerültem erre a tíz évre, és soha többé nem fogok kiszabadulni belőle. De csak akkor, ha nyafogok az informatika korrepetálásokon.

Kiki bökést érzett a jobb karján. Úgy rezzent össze, mintha valami tiltott dolgon kapták volna rajta. Kérdő tekintettel fordult a mellette ülő Laura felé. A lány nem mondott semmit, csak egy jelentőségteljes mozdulattal egy Kiki elé csúsztatott papírfecni felé bólintott. A mozdulat elég volt hozzá, hogy megcsapja őt Laura parfümjének bódítóan édes illata.

Kiki szemöldöke magasra szaladt. Gimnazista korában soha senki nem levelezett vele órán. Néha látta a szeme sarkából, hogy Vikiék hasonló papírfecniket tologatnak egymás között oda-vissza, de őt éppcsak megtűrték maguk mellett, de sosem vonták be ezekbe a beszélgetésekbe. Különös érzéssel töltötte el a gondolat, hogy ebben a valóságban „elég jó" volt ahhoz, hogy az osztály legnépszerűbb lányainak egyike ilyen beszélgetést kezdeményezzen vele.