Jaj, csak a 2000-es éveket ne!

Szilveszter/2

Content warning: Sajnos Kiki fiú osztálytársai ebben a fejezetben is hozzák a formájukat, ezért szalonhomofóbiára és slur-ökre kell számítani. 

━━━━━━━☆☆━━━━━━━

Kiki néhány órával a Fazekassal való üzenetváltása után szívből megbánta, hogy nem tudott előállni valami kreatív és hihető kifogással, ezért kénytelen volt a szitáló ónos esőben róni a gyéren kivilágított ráckevei utcákat ahelyett, hogy otthon, a kanapén heverve nézett volna valami ostoba szilveszteri filmet. Fázott, kedvetlen volt, és összerezzent minden itt-ott felhangzó petárda durranástól vagy borhangú nevetéstől. Ráadásul a fülhallgatója út közben meghibásodott, így most csak fél füllel tudta hallgatni az MP3 lejátszójáról rossz minőségben szóló High School Musical számokat, melyektől azt remélte, hogy valamelyest megnyugtatják majd – bár ezt nemhogy 2008-ban, hanem még 2018-ban sem vallotta volna be senkinek. Sajnos azonban a Start of something new kellemesen ismerős hangjai sem tudtak segíteni a közvilágítás és az utcatáblák hiánya miatti folyamatos szorongásán. Ugyan elmentette Fazekas telefonszámát, szívesen kikerülte volna azt a lépést, ahol tőle kellett volna útbaigazítást kérnie. Vagy segítséget hivnia, ha valaki el akarná rabolni.

Persze, választhatta volna azt is, hogy ír Vikiéknek, és összebeszél velük, hogy együtt vergődjenek ki Ráckevére, de nem volt kedve a szükségesnél több időt töltenie a lányok társaságában. Aztán amikor végre megérkezett a megadott címre, az oda vezető utat kísérő szorongás ellenére is vállba veregette magát gondolatban ezért a döntéséért.

– Úristen, nem féltél egyedül? – Ez volt Lilla első kérdése, amikor Fazekas válla felett átkukucskálva meglátta Kikit az ajtóban. A kérdés kedves, sőt, kifejezetten törődő is lehetett volna, Lilla hangja azonban annyira mesterkélt volt, hogy Kiki legszívesebben válasz nélkül hagyta volna.

– Ja, hívhattál volna, és kiment volna érted valaki az állomásra – mondta Fazekas. – Amúgy helló! – tette még hozzá, majd még mielőtt Kiki lepakolhatta volna a vizes holmijait, három puszival köszöntötte őt. A lány sóhajtva vette tudomásul, hogy erre a számára rendkívül kényelmetlen rituáléra a többi jelenlévővel is sort kell majd kerítenie.

A helyzetet valamivel kellemesebbé tette a tény, hogy most már legalább melegben volt. Kikiéknek nem volt nyaralója, Fazekasék hétvégi háza azonban pont olyan volt, amilyennek az összes ilyen ingatlant elképzelte. Az apró előszoba egy linóleummal burkolt, nappaliszerű helyiségbe nyílt, melynek bal oldalán egy rozzant dohányzóasztal körül egy jobb napokat látott ülőgarnitúra és egy hozzá hasonló kárpitú fotel terpeszkedett. A szoba hátuljából látszólag még két helyiség nyílt – melyek Kiki szerint hálószobák lehettek, a mosdóba ugyanis az előszobából lehetett bejutni –, jobb oldalán pedig apró konyhát alakítottak ki, melyet egy piszkosfehér műanyagból készült kerti asztal választott el a helyiség többi részétől. Az F-ek három képviselője Gergely Barnával kiegészülve a dohányzóasztal körül foglalt helyet, Viki telefonjába mélyedve ült a műanyag asztalnál, és látszólag nem örült túlságosan Kiki jelenlétének, mellette pedig Laura firkálgatott a füzetébe. Dús, szőke frufruja függönyként hullott az arca elé. Kiki el se tudta képzelni, hogy látja tőle a papírt, de végül nem kérdezte meg, csak némán letelepedett a lány melletti üres székre és onnan figyelte Fazekas és Lilla kettősét, akik a konyhában tevékenykedtek. A lány láthatólag élvezte, hogy hasznos lehet.

A ház „öregszagát" (mely minden bizonnyal a rendszerváltás előtti bútorokból és a szebb napokat látott szőnyegekből áradt) az apró konyha gázsütőjében sülő mirelit pizza illata sem tudta ellensúlyozni. Az asztalra kikészített, különböző edénykészletekből származó tányérok szinte mind csorbák voltak, az üdítőket pedig jobb híján bögrékből kortyolgatták.