Jaj, csak a 2000-es éveket ne!

Elveszett

Kiki fásultan tapogatta meg a felpuffadt bőrt a szeme alatt. Hiába mosta meg többször is hideg vízzel az arcát, a sírás nyomai csak nem akartak eltűnni. Néhány percnyi hiába való próbálkozás után aztán lemondott róla, hogy rendbeszedje magát. Végül is, miért ne lenne hihető, hogy egy tizennégy éves tinédzsert ennyire összetört egy hülye versenyfeladat elrontása? Azt senkinek sem kell tudnia, hogy nem csupán a távozása miatt beszedett feladatlapjait siratja, melyeket úgy szedett be a versenybiztos, hogy át sem nézhette őket, hanem tulajdonképpen az élete helyrehozásának egyetlen esélyét is.

A hangulatán az sem tudott segíteni, hogy az addig roppant szigorúnak tűnő vizsgabiztos egészen meglágyult, amikor csapzottan, kisírt szemekkel visszatért a terembe.

– Jól van? – érdeklődött már-már kedvesnek mondható hangon. Kiki nagyot nyelt, remélve, hogy sikerül lent tartania a könnyeit, melyeket egyszer már sikeresen elapasztott a mosdóban, aztán aprót bólintott. Megszólalni nem mert. Lehajtott fejjel, némán pakolta össze a holmijait a padjáról. Az Ádámtól kapott, szinte érintetlenül hagyott csokit szíve szerint kidobta volna a terem ajtaja mellett álló kukába, mondván, hogy nem érdemli meg, de végül egy fájdalmas sóhaj kíséretében becsúsztatta a táskájába. A szeme sarkából észrevette, ahogy Juci vetett felé egy aggódó pillantását, mielőtt elhagyta a termet. Kiki hálás volt a lány nem támadta le rögtön a kérdéseivel és az aggodalmával, amikor utolsóként ő is elhagyta végre a termet. Andival intéztek ugyan néhány felszínes, bíztatónak szánt mondatot hozzá, aztán egy esetlen vállveregetés után magára hagyták őt.

Kiki szerencsétlenül ácsorgott még néhány percig a folyosón, remélve, hogy elég időt hagy Andinak és Jucinak a távozásra, és nem kell a búcsúzás után összefutniuk a buszegállóban, és kínosan feszengeniük egymás mellett hazafelé. Úgy érezte, ilyesmire most egyáltalán nem lenne energiája. Aznap délután még Angi mellé sem ült oda a nappaliba, pedig a nővére ezúttal nem egyedül, hanem az apukájuk és egy félig kiürült pizzásdoboz társaságában terpeszkedett a kanapén. Más esetben gondolkodás nélkül telepedett volna melléjük, és csapott volna le a tévé előtt való pizzázás ritkán kínálkozó lehetőségére, de most csak annyit motyogott oda nekik, hogy sok a tanulnivalója, és mielőtt akár Angi, akár az apukája marasztalni próbálták volna, behúzott nyakkal felsietett az emeletre és magára zárta a szobája ajtaját.

Arra számított, hogy a biztonságot jelentő helyiségben újra átadhatja magát a sírásnak, de úgy tűnt, minden könnyét elhasználta az iskola mosdójában, és nem maradt benne más, csak valami lemondó tompaság, amely mintha ködként borult volna az agyára. Egy darabig maga elé meredve ült az ágya szélén, majd gépies mozdulatokkal – mintha nem is ő parancsolt volna a saját testének – feltápászkodott, a számítógépéhez imbolygott, és benyomta a power-gombot. Miközben arra várt, hogy a lassú, hátborzongató motorhangokat produkál gép használható állapotba kerüljön, megpróbálta megfogalmazni magában, hogy mit ír majd Ádámnak. A lustán hömölygő gondolatai azonban minduntalan visszakanyarodtak a ragyogó keze látványához és a megolvadt tollhoz, amely annyira megijesztette, hogy a mosdóba érve az első dolga volt lehúzni a WC-n.

Rákönyökölt az íróasztalára és egy fájdalmas sóhaj kíséretében a tenyerébe temette az arcát. Mintha azzal, hogy eltakarja a szemét, ki tudná űzni a képeket a fejéből. Gyűlölte, hogy olyasmi történik a testével, amit nem akar, amit nem tud kontrollálni, és még csak annyi sem adatik meg neki, hogy megértse a jelenséget, hiszen hiába túrta volna fel tudományos szakirodalmak egész sorát, az egyetlen rendelkezésére álló forrást, Paolo Conti könyvét aligha nevezhette tudományosan megalapozott és megbízható forrásnak. Amikor belépett a Windows-felhasználójába, az első dolga volt, hogy kitörölje az internetről lekalózkodott PDF-et, és a dokumentumot, melybe a fontosabbnak ítélt szövegrészletek fordításait másolgatta be.