Jaj, csak a 2000-es éveket ne!

Barack

Angi lassan, akkurátusan darabolta az őszibarackot. Minden szabályos szeletet egyenként választott le a magról, majd egymástól egyenlő távolságra pakolta őket körbe a tányér szélén. Kikit annyira megbabonázta a látvány, hogy egy pillanatra elfeledkezett róla, miért is állt fel az asztaltól. Biztos volt benne, hogy az ő szeletei nem sikerültek volna ilyen egyformára, vagy ha mégis, hát elrendezni nem tudta volna őket ennyire szimmetrikusan.

Persze ő valószínűleg nem vesződött volna a késsel, egyszerűen körberágta volna a magot, miközben az édes lé lefolyik az állán, és összemaszatol mindent. Nem véletlen, hogy a szüleik nyaranta mindig fürdőruhára vetkőztették őket barack evés előtt, utána pedig az apukájuk slaggal locsolta körbe őket, mielőtt a darazsak megkörnyékezték volna a két lányt. A kerti csap vize persze jéghideg volt, ők úgy sikoltoztak a művelet közben, mintha nyúznák őket. Azóta lassan két évtized telt el, futott át Kiki agyán, majd egy apró fintorral nyugtázta, hogy ez alatt az idő alatt sem sikerült megtanulnia rendesen barackot enni.

– Tudom, tudom! – mentegetőzött Angi, minden bizonnyal félreértelmezve a húga grimaszát. – Undorító, de hidd el, hogy finom – mondta, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, megragadta az egyik szeletet, alaposan megforgatta a tányér közepére halmozott instant kakaóporban, és betömte a szájába.

– A baconös-kovászos uborkánál nagyságrendekkel jobb – vont vállat Kiki, majd a maradék tésztával a kezében kimasírozott a konyhába. Szerencséjére már elért vele a konyhapultig, amikor Angi telefonján megszólalt a Messenger hívás jellegzetes csengőhangja, Kiki ugyanis akkorát ugrott a váratlan hangtól, ami akár az ő telefonjára bejövő hívást is jelezhetett volna, hogy jó eséllyel magára borította volna a lábas teljes tartalmát.

– Na, megérkeztél? – Ha nem tudta volna, hogy Ádám van a vonal túlsó végén, a nővére hanglejtéséből könnyedén kitalálta volna. Egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy vajon Angi is hallja-e a hangján, hogy kivel beszél, aztán mivel a kérdésre magától úgysem tudott volna válaszolni, vállat vont, és nekiállt összepakolni a konyhában, miközben igyekezett kizárni a konyhába beszűrődő beszélgetés hangjait.

Így, hogy majdnem az egész nyarat Angiéknál töltötte, úgy érezte, túl sokat élősködött a nővére és a sógora nyakán. Angi és Ádám szívesen látták persze, de nem akart visszaélni a türelmükkel vagy megfosztani őket az olyan bensőséges pillanatoktól, amik csak rájuk tartoztak. Mint például ez a hívás.

– Igen, Kincső nagyon rendes volt, és főzött nekünk vacsorát. – Kiki felkapta a fejét a neve hallatán.
– Részvétem – röhögött Ádám a vonal túlsó végén. Kiki ezt már nem akarta szó nélkül hagyni.

– Menj a francba! – hajolt be a mobil kamerájának látóterébe. – Egyébként is, tök sokat fejlődtem, mióta kolis vagyok.

– Ja, gondolom. Most már nemcsak magyarul, hanem olaszul is tudsz kaját rendelni.
Ezen még Angi is felnevetett.
– Hé! Kinek az oldalán állsz? – Kincső tettetett sértődéssel kapta a nővére felé a fejét.
– Na, erre kíváncsi vagyok. Kinek az oldalán állsz? – kontrázott Ádám.
– A barackén – zárta rövidre a vitát Angi, és jelentőségteljesen a szájába tömött egyet a tökéletes szeletek közül.

Kiki úgy érezte, ez a tökéletes pillanat, hogy kihátráljon a kamera látótérből, és folytassa a vacsora romjainak eltakarítását. Fél füllel közben Ádám néha kicsit akadozó beszámolóját hallgatta az egész napos autóútjáról a németországi obszervatóriumba. Irigyelte az elhivatottságáért, és hogy ennyire biztos volt abban, mit akar kezdeni magával, amióta csak ismerte. Ő nem csupán képtelen lett volna ennyit utazni azért, hogy kutatni tudjon, hanem még az egyetem befejezéséhez sem érzett magában egy fikarcnyi motivációt sem, noha az egy hét múlva esedékes félévkezdés egyet jelentett azzal, hogy visszamehet Triesztbe, és végre nem csak Whatsappon küldözgetett mémek formájában tud majd kommunikálni Giuliával.