Jaj, csak a 2000-es éveket ne!

Fogszabályzás

Hálásan köszönöm a türelmeteket. Sajnálom, hogy ennyit késtem a fejezettel. Remélem, a jövőben már nem fog ilyesmi előfordulni, és tudom majd időben hozni az új részeket!ˇˇ

━━━━━━━☆☆━━━━━━━

Kiki utált késni. Főleg ha olyan helyről késett, ahol még sosem járt korábban, és kifejezetten szeretett volna jó benyomást tenni. Ezt Ádámnak is elmondta délután, ám a fiú mindenáron be akarta fejeztetni vele az aznapi feladatsort. Emiatt természetesen lekéste az utolsó trolibuszt, amellyel még kényelmesen odaérhetett volna a fogorvosi rendelőbe. Amikor az orra előtt elment a troli, még Ádámra haragudott, azonban mikor ronggyá ázva, szúró tüdővel megérkezett az épületbe, már csak magát korholta, amiért nem volt határozottabb az időben való elindulással kapcsolatban.

A körfolyosós bérház első emeletén berendezett fogorvosi rendelő elé érve megállt egy pillanatra, és az ajtófélfának támaszkodva lihegett egy sort, majd az esővíz és izzadtság keverékétől a homlokára tapadt tincseit is megpróbálta elrendezni, mielőtt belépett volna a helyiségbe. A rendelő jóval kisebb volt, mint az a magánklinika, ahol Ferenczy is praktizált, a kialakítása kényelmesebb, a hangulata pedig határozottan családiasabb. Kiki az interneten talált rá a rendkívül szimpatikusan mosolygó Dr. Hajnóczy Boglárkára, aki mindössze két sarokra rendelt a iskolától, ráadásul még olcsóbban is dolgozott, mint Ferenczy. Igaz, ő a hétre már nem tudott időpontot adni Kikinek, de az asszisztense azt mondta, hogy ezzel a kis csúszással is tartani tuják majd a kezelési tervet. Most is csak kontrollra és egy röntgenre várták.

Ugyanez az asszisztens informálta sűrű bocsánatkérések közepette, hogy sajnos csúszásban vannak, és fél órát várnia kell, amikor belépett a helyiségbe és bediktálta a nevét.

– Akkor... kár volt... futnom – állapította meg még mindig lihegve, aztán megpróbált bátorítón rámosolyogni az asszisztensre, hogy jelezze, nem haragszik a kényelmetlenség miatt.

A helyiségben kellemesen meleg volt. Kiki érezte, hogy a hirtelen hőmérséklet változás azonnal pirosra csípi az arcát. Aztán egy pillanattal később megállapította, hogy tulajdonképpen szerencse, hogy így történt, mivel valószínűleg úgyis elvörösödött volna a szégyentől, amikor a váró kényelmesnek tűnő foteljainak egyikében megpillantotta Aradi Jucit, az osztálytársnőjét. A szemüveges lány már korábban észrevehette, mert úgy tűnt, arra vár, hogy Kiki felvegye végre a szemkontaktust vele, és köszönhessen neki. A haja most kivételesen nem volt összefogva, a sötétbarna, majdnem fekete, bozontos tincseit hiába próbálta meg a füle mögé tűrni, azok állandóan előre omlottak.

– Szia Kincső!

– Hát te? – csúszott ki belőle a meglepett kérdés köszönés helyett. A helyzet azokat a végtelenül kínos alkalmakat idézte fel benne, amikor egyetemista korában ráköszönt a metrón egy-egy olyan évfolyamtársa, akivel alig ismerték fel egymást, csak hogy aztán megállókon keresztül kellemetlen témakeresgélésekkel teljen a beszélgetésük.

– Ide járok fogászatra. Nem tudtam, hogy te is.

– Csak...csak mától – magyarázta Kiki, még mindig gyorsabban szedve a levegőt a megszokottnál. – Most iratkoztam át.

Megpróbálta úgy lerakni a kabátját, hogy a lehető legkisebb felületet vizezze össze vele, aztán leroskadt az osztálytársnője melletti fotelba, aztán nekiállt a pulóvere ujjával letörölgetni a vizet és az izzadtságot a homlokáról. Nem bánta volna, ha ezt a műveletet nem nézi végig olyasvalaki, aki ismeri ugyan, de ahhoz nem eléggé, hogy komfortosan érezze magát a társaságában.

– Futottál? – kérdezte a lány olyan természetességgel, mintha barátnők lennének. Pedig Kikinek nem rémlett, hogy az öt gimnáziumi éve alatt három mondatnál többet beszélt volna a lánnyal. Nem hogy az első hónapban. Most ráadásul még fizikaszakkörre is együtt jártak, valahogy mégsem keresték egymás társaságát az elmúlt hetekben. Kiki irigyelte a természetessége és a nyitottsága miatt. Úgy érezte, hogy hiába van tíz évvel több tapasztalata a sehova sem vezető, felszínes csevegések fenntartásában, ha rajta múlt volna, lehet, hogy inkább úgy tesz, mintha észre sem vette volna az osztálytársnőjét. Persze most már nem volt „menekvés", a csevejt folytatni kellett.