ADDICTION OF BLUE ( HARRINGROVE )

23:55 [ BILLY ]

Ha valaki Billy Hargrove-ot arról kérdezi, hogy elégedett-e az életével, bármilyen visszakérdezés nélkül azt felelné, hogy igen.
Pedig ez a válasz a közelébe sem érne az igazságnak. Ugyanis Billy egyáltalán nem elégedett az életével. Sőt, még csak boldognak sem érzi magát. Legalábbis egészen eddig így hitte.

Rossz érzés, mikor az ember egy rémálomból ébred. És nem olyan rémálomból, mint amit Ő és Harrington álmodtak. Nem... Ő most az igazi rémálomra gondol.

Lihegve próbálja csillapítani a szívverését. Steve alszik mellette. A testét vörös foltok és harapásnyomok lepik el. A barna fürtjei az arcába lógnak, ahogy megfordul.

Billy a mostani álmától őszintén megrémül. Ugyanis ez az álom nem arról szólt, hogy Harringtonnal éppen mit csináltak... Ebben az álomban Billy meghalt. Szinte érezte a fájdalmas kínt, ami ellepte a testét, amikor az a valami megölte őt.

A szőke hajú nem képes felfogni az álmát, és talán azért rémül meg tőle annyira, mert legnagyobb bánatára (vagy örömére) az előző is végül csak megtörtént.

Nem akar arra gondolni, hogy a közeljövőben meghalhat. Hogy bármi is az életét veheti, amikor még ilyen fiatal és örül, hogy él. Talán az agya csak gonosz játékot űz vele, hogy megmutassa neki: Minden jó dolgot egy rossz követ. Pontosan akkor, amikor az ember nem számít rá.

Billy ismét Steve felé fordítja a tekintetét. Ahogy nézi a fiút, a szíve megnyugszik. Visszagondol mindenre, amit ezen az éjszakán együtt műveltek. Szinte még érzi, ahogy a fiú a szájába veszi őt és a csúcsra juttatja. Vagy éppen Ő teszi magáévá a másik testét valami olyan módon, ami már szinte lehetetlen lenne.

Megtették. Lefeküdtek egymással. Billy azt hitte, hogy megfogja bánni, de most nem érez semmit, csak Steve érintésének hiányát.
És egyáltalán nem akarja ezt érezni.
Hiszen ő maga mondta, hogy egyetlen nap, egy röpke éjszaka és vége. Muszáj, hogy vége legyen, mivel, ha jobban belebonyolódnak, a végén tényleg nagyobb bajuk is lehet annál, hogy egymásnak estek.

Billy nem meleg, és ezt az álláspontját még mindig szikla szilárdan tartja. De mégis lefeküdt Steve kicseszett szépfiú Harringtonnal, aki az ősellensége és ki nem állhatja.

Pillanatnyi botlás. – mondja magában, de ő is tisztában van vele, hogy ennél rosszabb hazugságot keresve sem talált volna.
A pillanatnyi botlása éppen mellette fekszik, tele a közös élvezetük maradványaival.

Talán, ha Billy nem lenne az, aki, még egy másik életben kedvelni is tudta volna a fiút. De mivel Billy önmaga, ezért ilyesmi meg sem fordul a fejében. Lehet, hogy mégis megfordul, de nem akar erre gondolni.

— Szépfiú. – simogatja meg Steve haját. – Mindez csak álom volt, ugye te is tudod? – kérdezi tőle. Nem tudja, hogy Steve hallja-e őt, de reméli, hogy igen. – És néha az álmaink okozzák számunkra a legnagyobb fájdalmainkat.

Billy felkel az ágyról, majd felveszi a földről a ruháit. Szép lassan öltözik, miközben még mindig a barna hajú fiút figyeli, aki továbbra is csak fekszik és alszik.
Jó. Aludjon csak.
Billy hiánya amúgy sem fogja lelombozni.
Ő is tudja, hogy mi volt az alkuban. Pillanatnyi botlás, ennyi. Kísérletezés. Hiszen, olyat is kell néha csinálnia egy embernek, ha élni akar.

— Te megmondtad. – suttogja a fiú fülébe a szavakat. – Nem bízol bennem, Harrington. – lassú, finom csókot nyom a barna hajú arcára. – És tudod... jól is teszed. Pedig tényleg tetszik a piszkos fantáziád... de végtére is, gyűlöljük egymást. - morogja halkan, ahogy elhajol tőle. Steve nem mozdul meg az ágyon, Billy pedig nemes egyszerűséggel kisétál az ajtón. Beül az autóba és tövig nyomja a gázt. Nem áll meg és nem néz vissza. A szíve valamilyen oknál fogva darabjaira hullik útközben.

Visszaemlékezik a beszélgetésre, ami közöttük folyt. Nem szex közben, hanem utána...

— Miért nem csinálod azt, amit tényleg szeretnél? – kérdezte tőle Steve, miközben a mellkasán pihentette a fejét. Billy a haját cirógatta és csak lepillantott a fiúra.

— Ez nem olyan egyszerű. Az apám egy rohadék. – válaszolta a szőke, és még magát is meglepte, hogy ezt tényleg kimondta. – Sosem támogatott, mindig csak irányított.

— De te nem vagy az apád, Billy. – simogatta meg a hasát Steve. Billynek tetszett, hogy a keresztnevén hívta őt.

— Mióta lettél te ilyen jó emberismerő, Harrington? – cukkolta őt direkt azért is ettől független a vezetéknevén.

— Néha engedned kellene, hogy mások is meglássák az igazi énedet. – fordította Billy arca felé a fejét Steve. – Tudom, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek mutatod magadat.

— Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte egy gúnyos mosoly kíséretében a szőke hajú, de egyre hevesebben kezdett verni a szíve Steve szavai miatt, és igyekezte minél jobban palástolni ezt.

— Szex közben az ember sok mindenre odafigyel. – mondta a barna hajú és közelebb hajolt Billyhez. – Csak engedd meg, hogy lássanak. – csókolta meg őt óvatosan. – Én már látlak téged, Billy.

Billy Hargrove akkor úgy érezte, hogy minden rendben lesz az életében. Hinni akart ebben.

— Ez köztünk soha nem működött volna. – morogja maga elé a szavakat most, és könnyek áztatják az arcát. Szinte alig lát miattuk, ami örökre megpecsételi a fiú sorsát.

A fájdalom néha olyan dolgokra képes, amiket még az ember szíve sem tud elviselni. Pedig Billy tényleg szeretni tudta volna Steve-et. Ha lett volna elég bátorsága ahhoz, hogy ezt magának is bevallja. Hiszen Steve Harrington látta őt, és képes lett volna megjavítani az ő törött lelkét. S ez többet jelentett Billynek mindennél. Még a saját életénél is...