Bandák csatája

7. Fejezet

Nem tudom, mióta lehettünk ott. Percek? Órák? Egy nspja? Vagy több? Teljesen elveszett az időérzékem. Csöndben ültünk és vártunk. A kinti beszélgetést hallgattuk, hátha rájövünk valamire. Közben pedig próbáltuk felmérni a helyet, hátha találunk valami használhatót.
Léptek közeledtek, nyílt a zár. Dabi pedig belépett a szobába.
- Beszélgessünk egy kicsit. Elmondjátok amit tudni akarunk. Ha úgy alakul, akár el is mehettek. Tőletek függ.
- Arra várhatsz, bazdmeg. - vetette oda neki Bakugo.
- Nem éppen a kérdésemre sikerült válaszolnod, haver.
Odalépett hozzá és megütötte. Ököllel, teljes erejéből az arcába vágott. Bakugo kiköpte a szájában felgyülemlett vért és nem nézett a fiúra.
- Megkérdezem mégegyszer. Kik vagytok és mit kerestetek?
Nem válaszolt. Ezek után viszont nem egy ütést kellett kiállnia. Nagyjából hatszor, hétszer húzott be neki. Nem bírtam tovább nézni, annak ellenére, hogy Bakugo egy hangot sem adott ki.
- Elég, hagyd abba! - sikítottam.
- Ohh persze, hiszen te is itt vagy.
Vezette rám a tekintetét. Mosolygott. Eszelős, pszichopata módon.
Odalépett hozzám, körbejárta a székemet.
- Te vajon csiripelni fogsz? Hm? I
- Felejtsd el.
Lefagyott az arcáról a mosoly.
- Tudod, engem nem hat meg a tény, hogy nő vagy. Pont leszarom. Csiripelj és nem esik bántódásod. De ha nem teszed, nem csak veréssel, de más módszerekkel is szóra bírhatlak. - húzta gonosz mosolyra száját.
- Hozzá ne merj érni.. - hallottam Bakugo fenyegető hangját.
Soha nem hallottam még ennyire haraggal telinek.
- Mert különben mi lesz? - húzta tovább az agyát Dabi.
Leguggolt elém, megfogta a hajgumit és kiengedte a hajamat. Elrendezte, megnézett több szögből is.
- Nem rossz, nem rossz. Sőt. Nagyon is szemrevaló, nem igaz? - nézett Bakugora.
- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz...
Ha lehet, még az előzőnél is fenyegetőbben csengett  a hangja.
- Mégis mit tudnál csinálni? Bocs haver, de nem vagy olyan helyzetben, hogy bármivel is meg tudnál állítani. - ebben igaza volt.
Visszafordult hozzám és akkora erővel ütött meg, amibe beleszédültem. Forgott a világ, sípolt és zúgott a fülem. Éreztem, ahogy a meleg folyadék csorog le az arcomon.
- Hagyd már békén basszameg. Ha olyan nagy a faszod, miért nem engedsz el és rendezzük le egymás között?
- Kösz, de nem. Gondolkodjatok még egy kicsit, úgy látom, nem kaptatok elég időt.
Elhagyta a szobát. Mi pedig egymást néztük.
- Jól vagy? - kérdezte tőlem.
- Igen jól. És te?
- Semmiség.
- Minél hamarabb ki kell jutnunk innen.
- Igen. De most pihenj egy kicsit.
- Nem megy.. itt nem.. - nem tudtam befejezni, közbevágott.
- Tudom, galamb. Tudom. De meg kell próbálnod. Ha eljön az idő, szükséged lesz az erődre.
- Rendben. De te is pihenj.
- Oké.
Lehunyta a szemét, én is így tettem, de nem tudtam pihenni, nem ment, akármennyire is próbáltam.

Nem tudom, mióta lehettünk már itt. Talán két napja. Azóta pedig szüntelenül kínzásnak voltunk kitéve. Bakugo több ütést szenvedett el, mint én. Könyörögtem, hogy ne bántsák. Nem egyszer készen álltam rá, hogy mindent elmondjak, de Bakugo megállított. Mindig.
Éppen egy kis pihenőt kaptunk, mikor újra megjelent valaki. Egy tetőtől talpig fekete ruhába öltözött férfi. A ruhája fej részén pedig egy fehér nyíl állt. Rám szegezte a pisztolyt, odalépett hozzám, és elkezdte kikötözni a kezemet. Majd a lábamat.
- Te velem jössz.
Kaptam az alkalmon, mikor szabaddá tett. Bakugora néztem, aki enyhén megrázta a fejét, jelezve, hogy ne tegyem. Mégis meg kellett próbálnom. Mi van, ha ez az egyetlen esélyünk? Ha nem lesz több.
Nekirontottam a férfinak és fellöktem. Dulakodni kezdtünk a földön, a pisztolya pár méterre landolt tőlünk. Utána ugrottam, de elkapta a lábamat és húzott vissza maga felé. Hasba rúgtam, de ismét elkapott. Bevitt pár ütést, amitől megszédültem. A hangzavarra pedig még valaki bejött a szobába. Dabi volt az.
- Twice! Mit csinálsz? Ennyit sem lehet rád bízni?
- Nekem rontott és..
- Nem érdekel. Állj fel. Te is. - szegezte rám a pisztolyát. - Nem akartam ezt tenni, de nem hagysz más választást. Gyerünk, mozgás.
Elkapta a karom, felrántott a földről és kifelé kezdett lökdösni a szobából.
- Hé! Hagyjátok békén!
Hallottam Bakugo ordibálását, próbált kiszabadulni, hallottam, ahogy a székben rángatózott.
Bevezettek egy másik szobába.

/Bakugo szemszöge/

[Y/N]-t elvitték. Van egy sejtésem, mit fognak tenni vele, de nem akartam belegondolni. Ki kellett szabadulnom. Meg kellett akadályoznom. Hogyan juthatnék ki?
A szememmel pásztáztam a szobát, hátha találok valamit. Bármit. Megpróbáltam felállni a székkel. Nehézkesen ment, de sikerült. A szekrényekhez mentem és kinyitottam. Az elsőben semmi használható nem volt. A másodikban sem. A picsába már. Gyerünk. Valami. Akármi.
A következő pillanatban [Y/N] sikoltása ütötte meg a fülemet. Sikított. Azt kérte, hagyják abba, hogy elég. Sikított. Folyamatosan, megállás nélkül. Sietnem kellett.
Az utolsó előtti szekrényben találtam egy pillangókést. Nem tudom mennyi idő telhetett el, talán kicsivel kevesebb, mint fél óra, de mozgolódást hallottam kintről. Eldugtam a pillangót a szekrényben és visszamentem a helyemre. Nyílt az ajtó.
[Y/N] a karjait ölelve, összehúzva magát lépett be. Szörnyű látvány volt. A testét megannyi kék-zöld folt borította, ami szerintem még csak a kisebbik baj volt. Szó nélkül visszaült a helyére és hagyta, hogy megkötözzék. Utána pedig magunkra hagytak minket. Nem tudtam mit is mondhatnék. Pedig akartam. Bármit, amivel most segíthettem volna rajta.
Próbálta minél kisebbre összehúzni magát a széken. Végtelenül kicsinek és törékenynek tűnt ebben a percben. Sírni kezdett. Patakokban folytak a könnyei. Lehajtotta a fejét, a haja az arcába lógott.
Elmondhatatlan dühöt éreztem. Nem fogják ezt megúszni. Teszek róla.