Bandák csatája

11. Fejezet

Kilépett az épület főbejáratán Dabi. Legszívesebben gondolkodás nélkül odamentem volna hozzá és addig ütöttem volna, amíg levegőt vesz. Az indulatok közben már elfehéredtek az ujjaim, úgy szorítottam a távcsövet.
- Nyugi, liba. Nem lát, nem tudja, hogy itt vagyunk. Nem fog semmi sem történni.
- Nem vagyok liba, és tudom. És nem félek, csak szeretném halálra rugdosni.
- Ezzel nem vagy egyedül, de maradj a csinos kis seggeden.

Egyszer csak az adóvevőnk megszólalt. Iida volt az, aki kétségbeesetten közölte velünk a történéseket.
- Srácok! Én.. én nem tudom, mi történt. Todoroki egyszer csak fogta magát és elhagyta a helyünket. Nem tudtam reagálni sem. - szokatlan volt tőle ez a stílus. Nem a megszokott, összeszedett énje volt.
- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza, hitetlenkedve.
- Nézzétek a távcsövet! - kiáltott bele Midoriya az adóvevőbe. - A főbejáratot!
Todoroki alakja jelent meg a látómezőnkben, ahogy odasétál Dabi-hoz. A fekete hajú a vállára tette a kezét és bekísérte az épületbe. Hitetlenkedve, sokktól megszédülve engedtem le a távcsövemet, lábaim felmondták a szolgálatot, le kellett, hogy üljek. Órákon keresztül figyeltük még a helyet, senki nem szólalt meg, Bakugo volt az, aki végül megtörte a csendet.
- Mára vége, srácok, mindenki menjen vissza. Bakusquad, ti is a Fészekbe menjetek.
- Rendben.
- Oké.
- Majd találkozunk.
Hallatszott a válasz mindenkitől. Ezután Bakugo a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.
- Gyere, menjünk mi is. Vissza kísérlek a Fészekbe.
- De mi lesz Todorokival? - néztem rá könnyektől csillogó szemekkel.
- Nem tudunk mit tenni, most még nem. Ne legyél idióta. Nem hinném, hogy bántani fogják, önszántából sétált oda. Gyere már, liba. Hideg van.
Elgondolkoztattak a szavai, valószínűleg igaza van. Nem úgy tűnt, hogy bántani akarják.
Visszamentünk a Fészekbe és beültünk a dolgozószobámba, hogy átbeszéljük a történteket.
- Nem mondott semmit, mielőtt elindult volna?
- Nem. Csak hirtelen felpattant, nem sokkal azután, hogy kijött az a fekete hajú srác. Nem akartam utána ordítani, nehogy lelepleződjünk. Nem tudtam megállítani. Sajnálom. - bocsánatkérése ordításba fordult, sűrű meghajlások közepedte.
- Semmi baj, Iida. Senki nem tudott volna tenni ellene.
- Mára ennyi, majd még egyeztetünk. Elmehettek. - adtam ki az utasítást.
Mindenki elhagyta a szobát, kivéve Bakugo.
- Én maradok.
- Maradsz?
- Talán baj? Elmehetek.
- Istenem ne legyél már ennyire...
- Ennyire mi?
- Semmi.
- Mondd, ha már elkezdted, liba.
- Állj már le ezzel a  csodás becenévvel! Nem vagyok liba. Ha pedig így gondolod, akkor ott az ajtó és húzz innen.
Nem mondott semmit, de nem is mozdult a kanapéról.
- Állj fel, hogy megágyazzak.
- Majd én megcsinálom. Menj, fürödj meg. Aztán eszünk valamit.
- Nem vagyok éhes. És én is meg tudok ágyazni.
- Tudom, hogy feszült vagy a felemás hajú miatt, de most azt teszed amit mondok. Mert bármilyen furcsa is lehet, jót akarok neked. - ordított a mondat végén.
Megálltam egy pillanatra szavai hallatán. Azután pedig szó nélkül tettem amit mondott. Valóban feszült voltam Todoroki miatt, de arra nem számítottam, hogy Bakugo ennyire kiismert volna. Hiszen mindig úgy tűnt, csak magával törődik. Jól esett a kedvessége, hiszen nem mindig tudok magamra figyelni, ő pedig itt van, hogy megtegye helyettem.
Megfürödtem, utánam ő is, a boltból pedig hoztunk át kész ételt vacsorára. Megettük, közben semmiségekről beszélgettünk. Próbálta elterelni a figyelmemet, amiért hálás vagyok, de hiába a bájcsevely, nem tudtam kiverni a fejemből a jelenetet, amit a távcsövön keresztül láttam. És miután tisztában voltam azzal, mire képesek.. féltettem Todorokit. A családunk tagja volt a kezdetektől fogva. Egy olyan bandatag, akire az életemet is rábíztam volna.
Ezután aludni mentünk. Nem jött álom egyhamar a szememre.
Reggel, miután felkeltünk és végeztünk a szokásos rutinnal összehívtuk a megfigyelő csapatot. A Bakusquad tagjai is átjöttek a Fészekbe.
Elindult mindenki a kijelölt helyére, Iida új társat kapott Tsuju személyében.  És csak vártunk. Így telt el majdnem egy hét. Mozgást nem igazán láttunk, legalábbis azt a személyt nem, akit annyira szerettünk volna.
Éppen a Fészekben voltunk, péntek este, már éjfél körül járt az idő, amikor hangos dörömbölést hallottunk az ajtón Bakugoval.
- Igen?
Midoriya rontott be a szobába, olyan arcot vágva, mintha szellemet látott volna.
- Mi az? Mondd már!
- Itt van. Vissza jött. Az előcsarnokban van.
Elég volt csak ezt a három mondatot hallanom tőle. Hihetetlen indulatok szabadultak fel bennem egy pillanat alatt.
Kirontottam a szobából és futottam az előcsarnok irányába.