Bandák csatája

8. Fejezet

/Bakugo szemszöge/

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mióta [Y/N] visszajött a szobába, egyetlen egy szót sem szólt. Csak sírt, szüntelenül. Addig sírt, míg annyira el nem gyengült, hogy elaludt pár órára. Majd amikor felébredt, ismét sírni kezdett. Minél hamarabb ki kellett vinnem innen. Ma este. Akkor csöndesebbek, nincsenek itt annyian.
Vártam, ha talán újra bejönnek. Nem is tartott sokáig. Ugyanazok a kérdések és ugyan azok a pofonok. [Y/N]-t sem kímélték annak ellenére, amit eddig tettek vele. A szemében viszont azt láttam, hogy már nem érdekli, mit csinálnak.
Miután végeztek, kimentek a szobából. Vártam még egy keveset. Felálltam a székkel és odamentem a szekrényhez, amiben a elrejtettem a kést. Elővettem, levágtam vele a köteleket. Odamentem [Y/N]-hez és levágtam róla is.
Csak nézett rám, nem állt fel.
- Gyere. Menjünk. - szóltam hozzá gyengéden.
Felsegítettem a székből, de szinte azonnal lerázta magáról a kezemet. Nem vettem magamra, megértettem. Felkaptam a földről a ruháinkat, amik azóta is ott hevertek.
- Öltözz fel gyorsan.
Nem nézett rám, de tette amit mondtam. Odalopóztunk az ajtóhoz. Hallgatóztam. Semmi zajt nem hallottam.
- Most kimegyünk, maradj szorosan a nyomomban.
Nem bólogatott, abban sem voltam biztos, hogy értette, amit mondtam, de mennünk kellett.
Nagyon lassan és halkan résnyire nyitottam az ajtót. Kinéztem a résen. Nem láttam és nem hallottam semmit. Kinyitottam és elindultam. Ismét egyik rejtekhely mögül igyekeztünk a másikhoz eljutni. Az első ajtó viszont résnyire nyitva volt. Arra kellett mennünk. Egyetlen hosszabb szakasz volt, ahol nem volt rejtekhely. Futnunk kellett. A csarnokban nem láttam embereket. Itt volt az esélyünk.
- Futnunk kell. Menni fog?
Rám nézett és bólintott egyet.
- Most, gyerünk.
Nekiiramodtunk. A hátunk mögül a távolból ordibálást hallottunk. Megláttak, de nem állhattunk meg.
Még néhány méter. Kijutottunk, de itt még nem álltunk meg. Nem állhattunk meg. A mi törzshelyünk lehetett volna a cél, az volt a legközelebb, de nem kockáztathattam, hogy rájöjjenek, hol van. El kellett rejtőznünk. Nem néztem merre megyünk, csak futottam, magam után rángatva a lányt.
Egy sikátorban bújtunk el végül. Kapkodtuk a levegőt, szúrt az oldalam.
- Szerintem leráztuk őket. - mondtam lihegve.
- Ja. - először szólalt meg azóta.
- Jól vagy? Tudom, hülye kérdés, de...
- Ne törődj velem, megleszek. - hangja érzelemmentes volt. Tudtam, hogy kemény csaj, de aggódtam érte.
- Lassan talán visszamehetünk. A Fészek közelebb van ide. Talán oda kellene mennünk.
- Ja.. induljunk.
Felálltunk mind a ketten, és elindultunk. Nagyjából tíz perc alatt oda is értünk. Beléptünk a főbejáraton, bent voltak egy jó páran a hangokból ítélve. Amint meglátták [Y/N]-t, a vezetőjüket, aggódva rohantak oda hozzá. Mindannyian.
- [Y/N], mi történt?
- Jól vagy?
- Merre voltál ilyen sokáig?
Ehhez hasonló kérdésekkel bombázták, aztán észrevettek engem.
- Ő mit keres itt? - néztek rám mindannyian.
- Ne most, srácok. Később, oké?
Azzal elindult hátra, én pedig követtem. Ha jól sejtettem, ez volt az ő dolgozószobája, ahova most beléptünk.
A falak mentén képek, róla és a banda többi tagjáról, bekeretezve. Emlékek tömkelege.
A szobában egy kanapé, íróasztal állt és szekrények. Leült a kanapéra.
- Ülj le, ne ácsorogj ott.
Leültem mellé a kanapéra.
- Én elmegyek, megfürdök. Érezd magad otthon. 
- Oké, kösz.
A dolgozószobából nyílt egy ajtó, amin keresztül átment a másik szobába. Gondolom az volt a fürdő. Megeresztette a vizet, ami folyt egy darabig, aztán elzárta. Hallottam, hogy megint sírni kezdett. Keservesen. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, amivel kiszakíthatnám ebből az állapotból, pedig szerettem volna.
Nagyjából húsz perc múlva visszatért. Haja nedvesen lógott a hátára, az arcába. Egy nagy, bő, fekete póló és fekete cicanadrág volt rajta.
- Te is menj el nyugodtan fürdeni, mindjárt hozok neked ruhát.
Válaszképpen bólintottam. Nemsokára meg is jelent egy pár tiszta ruhával a kezében. Átadta nekem, elmentem én is fürdeni. Amikor végeztem, a kanapén ült és cigizett. Előtte a dohányzóasztalon  hamutartóban pedig öt csikk. Azóta cigizhetett, hogy beléptem a fürdőbe. Az asztalon még főtt, meleg étel volt, két személyre, egy kancsó vízzel és két pohárral.
Leültem mellé a kanapéra. Szedett nekem, majd átadta a tányért.
- Kösz.
- Jó étvágyat.
- Neked is.
Szedett magának is és mellém ült. Én már a második adagot pusztítottam be, ő még a felét sem ette meg. Letettem a tányért és felé fordultam.
- [Y/N].. nem akarom megmondani mit tegyél. És azt sem tudom, mit kellett átélned. Hallottam mindent és hidd el, ha tudtam volna, megállítom. Sajnálom. De ezt nem csinálhatod tovább így. Enned kell és a bandádnak szüksége van rád. Vezetned kell őket, mint eddig. És nekem is szükségem van rád. Nélküled nem tudom végigcsinálni azt, amit elkezdtünk.
Letette a tányérját. Pár percig csöndben volt, aztán felém fordult. Könnyek csillogtak a szeme sarkában. Egy-kettő útnak is indult lefelé az arcán. Gondolkodás nélkül, finoman nyúltam oda és töröltem le őket. Kicsit megrezzent, de hagyta.
- Ők.. tudod.. tudod..
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod.
Nem akartam, hogy kényszernek érezze. Csak a fejét rázta. El akarta mondani. Csak a szavakat kereste.
Vett egy pár mély levegőt, lehunyta a szemét.
- Ők.. megvertek, aztán pedig.. aztán megerőszakoltak.
A könnyei már patakokban folytak. Közelebb ültem hozzá és a karjaim közé vettem. Zokogott. Kicsi volt és törékeny. Szerintem majdnem egy óra kellett neki, hogy lenyugodjon. Rám nézett.
- Bocs, nem akartam.. én csak. 
- Nem gáz. Ne érezd rosszul magad miatta. Most pedig egyél, liba.
- Héé! - nevetett.
Hiányzott a mosolya. A nevetése.
- Oké, galamb. Jobb?
- Istenem.. - nevetett ismét - Maradj itt mindjárt jövök.
Pár perc múlva tényleg megjelent egy elsősegély dobozzal a kezében.
- El kellene látni a sebeidet. Ülj le.
Tettem, amit mondott. Ő leült elém a dohányzóasztalra, hogy szemben legyen velem, miután lepakolta róla a vacsoránk maradékát. Óvatos és gyengéd volt. Kitisztította, majd fertőtlenítette, amire kissé felszisszentem.
- Ez fájt? Amikor meg megütöttek, szó nélkül álltad. - nézett rám felhúzott szemöldökkel és féloldalas vigyorral.
- Kussolj.. - de én is elmosolyodtam kissé.
- Naa! Hát így kell beszélni azzal, aki éppen ellátja a sebeidet? - gúnyolódott.
Leragasztotta őket, majd leült mellém. Én is elláttam a sérüléseit. Sokkal jobban viselte a fertőtlenítést, mint én. Nem is vártam mást.
Beszélgettünk még egy keveset. Mind a ketten fáradtak voltunk. Megágyazott a kanapén.
- Itt nincs külön ágy, szóval...
- Veled kellene aludnom? - néztem rá.
- A földön is aludhatsz ha akarsz.
- Vagy alszol te a földön.
- Még mit nem! - majd hozzám vágta a párnát.
Elhelyezkedtünk, egymás felé fordulva feküdtünk.
- Holnap tovább kell csinálnunk, azt ugye tudod? Menni fog?
- Ne nézz le ennyire.
- Istenem, mekkora liba vagy. Nem lenézlek. Csak..
- Csak? Csak nem talán aggódsz? - kuncogott.
- Fogd be..
- Annál, hogy kussolj, egy fokkal jobb..
- Aludj már. Baszki, te mindig is ennyit beszéltél?
- Most miért? De ha annyira akarsz, aludj.
Átfordult a másik oldalára. Mély levegőt vettem és megérintettem a vállát.
- Hé.. akarsz még beszélgetni?
- Nem.
- Istenem ne kéresd már magad, liba. Nem ajánlom fel mégegyszer.
Azonnal visszafordult és be nem állt a szája. Jó volt így látni azok után, ami történt és ahogy viselkedett utána. Eddig nem beszélgettünk semmi másról, csak arról, ami a feladatunk volt. Nem ismertük egymást.
Azok után amit átéltünk és most, közelebb kerültünk egymáshoz.