Se veled, se nélküled-Max Verstappen

[31]

Max Verstappen
Reggel mikor felébredtem, Dia már nem volt mellettem. Felöltöztem, és leindultam a földszintre. Kávé és palacsinta illat csapta meg az orrom. A konyhában életem szerelme állt, háttal az ajtónak. Zenére dúdolt, és lépkedett a ritmusra. Szélesen mosolyogva támasztottam a fejem a vállára, mire meglepetten fordult hátra.
-Max, az Isten szerelmére, a frászt hoztad rám!-morgott.
-Neked is jó reggelt kedves Dia.-néztem gyönyörű zöldes szemeibe. Csak lemondóan megingatta a fejét, majd egy gyors csókot nyomott ajkaimra, és visszafordult a reggeli felé.
Miután a lány az utolsó palacsintát is kisütötte, elővett két tálat, és a kezembe nyomta, majd az asztalhoz tessékelt.
-Nicolas?-néztem kérdőn Dianara, miután mindent lepakolt az asztalra, és leült mellém.
-Oh, apa már dolgozik.-forgatta meg a szemeit egy szórakozott mosollyal az ajkain.
-Hogy tervezted az Adamékhez való menetelt?-intéztem a párom felé a következő kérdésem.
-Holnap reggel terveztem indulni, persze ha neked jó.-vette maga elé a Nutellát, és egy jó nagy adagot kent a palacsintára.
-Örülök, hogy rendesen eszel.-eresztettem meg egy félmosolyt felé.- Dia, tudod hogy meg kell ejtsük ezt. Ki volt tegnap az a srác?-tettem le az épp kiürült kávésbögrém az asztalra. Diana szemein átsuhant valami, majd rám emelte gyönyörű zöldes íriszeit.
-Oh, ő Christopher.
-Aki..?
-Aki az exem.-sóhajtott fel megadóan. Kíváncsian vártam a történet folytatását, hisz tudtam, itt még nincs vége.-Egyetemen találkoztunk, az első évem végén jöttünk össze. Minden szép, és jó volt, megőrültünk egymásért. Vagyis, az én fejemben. Mikor vége lett a szünetnek, és elkezdtük a második évünket, emlékszem, arra mentem be első nap az első órámra, hogy mindenki suttog, engem néznek, és nevetnek. Nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Aztán innentől kezdve, mindenki rajtam és Chrisen lovagolt, hogy jól megvagyunk-e, satöbbi. Két hónapig ez ment minden nap. Két hónap elteltével Christopher elkezdett állandóan lerázni, és az iskola, és mindenki előtt megalázni. Egy iskolai bálon voltunk, nem is tudom már milyen bál volt. Lehetett egy mikrofonba beszélni. Chris odament, és a mai napig minden szavára emlékszem. "Sziasztok! Szeretnék hálát mondani Istennek, amiért megáldott azzal a csodálatos dologgal..." itt drámai szünetet tartott, "hogy látok, és rájöttem, hogy a barátnőm, Diana Prost egy kövér, csúnya idióta. Soha nem szerettelek, drága. Ja, és el ne felejtsem, hogy hányszor csaltalak meg." Mindenki rajtam nevetett. Ettől a ponttól kezdve nem voltak barátaim. Senki. Kihasznált. Apámmal került jó viszonyba, és pénzt keresett rajta keresztül. Ez volt az utolsó csepp. Innentől senkivel nem álltam szóba, és nem használtam a Prost nevet. Kiderült, hogy már a nyár alatt megcsalt mindenkivel. Miután végre befejeztem az egyetemet, apával a történtek után elköltöztünk Monacóba. De itt már mindegy volt. Kiskorom óta voltak pánikrohamaim, amik egyre-egyre erősödtek. A Monacóba költözésünk után egy-két héttel tűnt fel apának, hogy valami nem okés velem. Nem mozdultam ki a szobámból, nem ettem, és csak vízen éltem. Nem hibáztathatom, kettőnkért dolgozott akkor. Aztán egyik nap, a szülinapomon hamarabb ért haza, mint azt megígérte. Meg akart lepni. Minden jelzés nélkül lépett be a szobámba. Amit akkor látott, azt hiszem, egy életre megjegyezte. A meleg miatt amúgy is rövidnadrág volt rajtam. Apa elkapta a pillanatot, ahogy ijedten eldobom a pengém, és a vérző, vagdosott combom próbálom elrejteni. Elvitt pszichológushoz, otthonról dolgozott, próbált segíteni nekem. Az az időszak hozott össze minket anya óta újra.-Mire a lány a mesélés végére ért, a könnyei patakokban folytak, és egy fájdalmas mosoly foglalt helyet ajkain. Sokkoltak a szavai. Lassan az asztalon pihenő kezére fektettem az enyémet. Szinte elveszett a tenyere az enyémben.
-Hű... én nem is tudom mit mondhatnék..
-Csak mondd azt Max, hogy nem hagysz itt ezek miatt. Persze azt is megértem, ha igen, nyílván senki nem akar egy ilyen borzalmat maga mellé..
-Ccsss már!-szóltam rá finoman.-Diana, szeretlek, nem foglak itt hagyni soha. Tudod, hogy nem vagyok a szavak embere, de ha bármikor szükséged van valakire, itt leszek, mindig. Tudod, most még jobban tisztellek, mint eddig. Mindezek ellenére itt vagy, és éled az életed. Köszönöm, hogy elmondtad ezeket.-mosolyogtam rá, majd egy hosszú csókkal tudattam vele, hogy itt vagyok.
-Köszönöm. De! Nem akarok depressziózni, most nem. Pakolhatunk?-mosolygott rám. Ezek a hangulatingadozásai...
-Persze.-biccentettem tudomásul véve, hogy a reggelink tulajdonképpen betudható ebédnek. Ha ezt az edzőm tudná, megnyúzna.
A francia lány szobájába visszatérve pakoltuk össze azt a pár cuccot, ami ma és tegnap kipakoltunk. A nappaliban filmeztünk még, amíg Nicolas haza nem ért.
-Fiatalok, szép napot!-intett egyet nevetve.-Mit néztek?-ült le az egyik fotelbe.
-Verdák 3-at.-nevetett a francia lány.
-Tiszta felnőttek.-forgatta meg a szemét nevetve a férfi, de ő is élvezettel nézte a mesefilmet.
-Apa, reggel indulunk Adamékhez-nézett az apjára a vállamon fekvő szőkeség.
-Oké, add át neki az üdvözletem. Rég láttam, nem akar valamikor beugrani?
-Nem nagyon, lefoglalja a kávézója, és a párja.
-Hát rendben, egye fene megbocsátom neki.
-Max, nem megyünk aludni?-nézett rám fáradt tekintettel a lány, mire mosolyogva húztam fel a kanapéról.
-Dehogynem, drága. Jó éjt Nicolas!
-Jó éjszakát fiatalok!
Dia is és én is letusoltunk, majd fáradtan dőltünk be az ágyba. A lány vékony derekát átkarolva húztam magamhoz még közelebb, majd az illatából szippantva egyet hunytam le a szemeim.