Átokból Szerelem? (L.S.)

Hatodik

Louis

Látom rajta, hogy elsőre fel se fogja, amit mondok. Teljesen lesokkolt. Az két perc, amíg várok arra, hogy megszólaljon, egy örökkévalóságnak tűnik.

- Tessék? - kérdez vissza zavartan.

- Coli meghalt - suttogom. Utálok a nővéremről beszélni. Nem is tudok. A legtöbbször kikerülöm ezt a témát. Ha családról kérdeznek általában csak anyukámat és az öcsémet említem meg, de azt is anélkül, hogy elmondanám, hogy Ayden beteg. Az emberek állandóan ítélkeznek és ha bármi rosszat szólnának róla, biztos, megverném őket. A családom az első. Ők mindennél fontosabbak. Főleg a veszteségeink után. Egyszerűen össze kell tartanunk. Anya nem tudná elviselni, ha még valamelyikünket elveszítené. És én sem. Csak mi vagyunk egymásnak.

- Én... Én... - makog össze-vissza. - Én... Nem tudtam, sajnálom - néz a szemembe.

- Nem megyek semmire a sajnálatoddal - rántom meg a vállam. Nem kell még egy ember, aki szánakozva néz rám, mert tudja, hogy meghalt az egyik legfontosabb ember az életemben.

- A veszteséged sajnálom, nem téged - vágja rá. Úgy érzem, kezdődik elölről. Most komolyan végig kell veszekednem a délutánt?!

- Harry, fogd be a pofád, ha nem akarsz magadnak bajt! - fenyegetem meg. Mostmár nagyon messzire megy.

- Már meg se kérdezem, hogy miért, mi lesz, ha nem - nevet fel szarkasztikusan. - A legkönnyebb megoldás az erőszak, nem? - kérdezi gúnyosan, mire elborul az agyam.

- Harry - morgom.

- Mi van? - tárja szét a karját. - Elborul az agyad? Látszik - bólint.

- Nagyon kinyílt a csipád, gyere csak ide! - ragadom meg a pulcsiját és magamhoz rántom. Fél kézzel kötöm ki a nyakkendőm, hogy azzal kössem össze a csuklóit.

- Nem félek tőled - sziszegi az arcomba, miközben rángatja a karjait, de már túl késő.

- Térdelj le! - kiáltok rá, mire azonnal megrázza a fejét és a szemében is rögtön feltűnik a pánik. - Nem félsz, mi? - nyomom le a vállánál fogva. Elkezdem kicsatolni az övem, amitől - ha lehetséges - még jobban megijed.

- Kérlek - kezd el hátrafelé kúszni. - Kérlek, inkább üss meg! - kiált fel, amikor elindulok felé. - Üss meg, csak... Csak ezt ne! - néz fel rám a földről. A karját fogva felrántom és a fürdő felé kezdem húzni. Próbál szabadulni, de sokkal erősebb vagyok. Nem szeretem bántani, és most is biztosan lila lesz a karja miattam... Belököm a fürdőszobába és rázárom az ajtót.

- Tessék, itt az erőszakos megoldásod! - kiáltok fel kívülről és hangosan az ajtóra csapok, miután kulcsra zártam.

- Engedj ki! - kiabál remegő hangon. - Kérlek! - suttog.

Lassan lecsúszom a földre és lihegve döntöm a fejem az ajtónak. Harry rugdossa az ajtót, folyamatosan kérlel, hogy engedjem ki. Miért ilyen borzasztóan nehéz ezzel a gyerekkel? Tényleg kezdem azt érezni, hogy az apja vagyok. Nem azért vagyok itt, hogy bébiszitterkedjek.

Bassza meg, Louis, akkora hülye vagy! Le akartad szopatni magad, most komolyan?! Istenem... Biztos, nagyon megijesztettem. Tizenhat éves. Ahhj. Mit csináljak egy kis pisissel?!
Felhúzom a térdeim és azokon könyökölve hátrasimítom a hajam, majd hangosan felsóhajtok. Le kell nyugodnom.

- Louis - szólal meg Harry az ajtó másik oldalán. - Engedj ki! - rúgja meg megint az ajtót.

- Fejezd be! - kiáltok rá.

Továbbra is hangosan csapkod és visítozik, mire be fogom a fülem és szorosan becsukom a szemeim is. Azonnal eszembe jut AZ az éjszaka. Az éjszaka, amikor én voltam bezárva a fürdőbe. Az éjszaka, amikor elmondtam apámnak, hogy meleg vagyok. Az éjszaka, ami után a kórházban ébredtem. Egy családi vacsorának indult az egész... Minden rendben volt egészen addig, amíg ki nem mondtam, hogy nem érdekelnek a lányok. Apám megvert. De nem csak egy-két pofon volt. Eltörte két bordám. Anya sem tudta megállítani. Ezután zárt be a fürdőbe. Alig kaptam levegőt és csak szabadulni akartam a fájdalomtól. Megváltásnak tűnt a borotva pengéje... Csak meg akartam halni, hogy ne érezzem a kicseszett fájdalmat. Nem is tudom, hogy a fizikai része volt rosszabb, vagy a lelki... A következő emlékem már a kórházból van. Három napig voltam eszméletlen. Anya pedig közben kidobta otthonról apámat.