Átokból Szerelem? (L.S.)

Tizenötödik

Louis

Arra ébredek, hogy Harry haja csikizi az orrom. Egymással szemben aludtunk a kanapén. Az egyik karom a nyaka alatt kinyújtva lóg le a földre, a másikkal épphogy hozzáérek a derekához. Harry kezei a mellkasa előtt vannak, közénk szorultak. Úgy tartja őket, mint amikor átöleli a takarót, csak most nincsen mit fognia. Még a lábaink is egymásba vannak gabalyodva, mert túl szűk a kanapé két embernek.
Vesz egy nagyobb levegőt álmában, amit utána reszketve fúj ki. Behajlítom a nyaka alatt lévő kezemet és végighúzom az ujjaimat az arcán.

- Mit csinálsz? - kérdezi suttogva. Még mindig csukva van a szeme. Nem tudtam, hogy ébren van.

- Khm... - köszörülöm meg a torkom, hogy összeszedjem magam. - Fel kellene kelni - válaszolok. Lassan kinyitja a szemeit, majd felnéz rám.

Hirtelen felül, és most ő kezd köhécselni. Leesik a kezem a derekáról. Feltámaszkodom a könyökömön és csak figyelem őt. Megdörzsöli a szemét, majd feláll.

- Megfürdök... - jelenti ki. - Alkohol szagom van - motyogja, majd elsiet, de előtte még egy pillanatra lenéz a padlóra ragadt borra. Végignézem, ahogy felfut az emeletre. Sugárzik belőle az aggodalom és a pánik.

Megfogom a kanapén lévő párnák közül az egyiket és belenyomom az arcom, hogy belemorogjak. Így elnyomja a hangom. Istenem. A hátamra fekszem és a tenyeremmel eltakarom az arcom.
Nem hiszem el. Annyira tudtam, hogy meg fogja bánni a tegnap estét, függetlenül attól, hogy konkrétan semmit sem csináltunk. Hogy lehettünk ennyire részegek?

Felkelek a kanapéról, és kimegyek a konyhába. Elindítom a kávéfőzőt és amíg lefolyik az ital, ránézek a telefonomra. Anya keresett kétszer és Niall írt, hogy megkérdezze, ma bent leszek-e a munkahelyen. Gyorsan válaszolok neki, hogy nem megyek, aztán még Harry-nek is írok, hogy megtudjam, mit szeretne reggelizni. Biztos, nála van a telefonja és mire végez a fürdéssel, kész lesz a reggelink. Elindítom anya hívását, majd a fülemhez teszem a telefonom.

- Szia, kisfiam - szól bele a telefonba három csörgés után.

- Jó reggelt, anya - köszönök vissza mosolyogva. Huszonnnyolc éves vagyok, de még mindig a kisfiának hív. Sosem fog leszokni róla. Megakad a szemem az órán és észreveszem, hogy már dél van. Nem is reggel. Basszus. - Mi újság? Hogy vagy? Hogy van Ayden? - kérdezegetem.

- Velem minden rendben - kezdi a könnyebb résszel. - Öcsédnek voltak problémái mostanában, de voltunk orvosnál, megoldottuk - magyarázza.

- Miért nem szóltál?! - csattanok fel. - Mennyi volt a kórházi számla? Átutalom - hadarom. Anyának nincs annyi pénze, mint nekem. Gyakran fizetem én az öcsém kórházi ellátását és utálom, hogyha nem szólnak nekem arról, hogy megint ott voltak.

- Louis, nem te vagy az anyja, nem neked kell fizetni mindent - próbál lenyugtatni.

- Mennyi volt, anya? - kérdezem újra.

- Nem mondom el - sóhajt fel gondterhelten. - Engedd el, oké? Ki tudtam fizetni - jelenti ki.

- Csak megint nem fogtok enni egész hónapban, igaz? - kérdezek vissza dühösen. Egyszer eljátszottuk már ezt. Utólag tudtam meg Ayden-től, hogy mi történt. Akkor nem is szóltak, hogy megint kórházban voltak és egész hónapban száraz kenyeret ettek.

Anya nagyon nehezen talál munkát Ayden miatt. Folyton figyelni kell rá és mindig kell valaki, aki a fiú mellett van a betegsége miatt. Anya mindig elmondja az állásinterjúkon, hogy rugalmas időbeosztás kellene neki, és lehet, hogy néha otthonról tudna csak dolgozni, mert nem tud fizetni egy ápolónőt. Hiába mondom neki, hogy majd én fizetem és segítek. Nem hagyja. Szóval alkalmi munkákból élnek. Legtöbbször Ayden-nel szövetkezem és tőle tudom meg az árakat, amiket utána átutalok anyának. Az öcsém is segíteni akar, de dolgozni nem tud. Az egyetlen dolog, amit tenni tud az az, hogy szól nekem és elfogadja a segítségem.