Átokból Szerelem? (L.S.)

Huszadik

Harry

Három órája várunk. Három órája nem tudunk semmit. Ayden már teljesen kivan. Egy órája aludt el ülve, mert annyit sírt, hogy teljesen kifárasztotta magát. Louis továbbra is éberen vár. Akárhányszor egy orvos elsétál előttünk ő az első, aki felugrik. Mindenkitől megkérdezte, hogy tudnak-e valamit, de senki nem adott választ. Már nagyon ideges. Egyre jobban. Megivott három kávét és a negyedik műanyag poharat szorongatja a kezében.
Hosszas gondolkodás után mögé lépek és a vállára teszem a kezeim. Megfeszül, majd megrázza a fejét. Nem akarja a szánalmat. Úgy érzi, hogy azt kap, pedig nem. Én csak segíteni akarok, hogy lenyugodjon egy kicsit, mert tényleg biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz az édesanyjával. Csak egy megérzés.
Dühösen ráncolja a homlokát, amikor felnéz rám. Azt akarja, hogy hagyjam békén, de állom a tekintetét és nem fordítom el a fejem. Nagyon lassan lehull a lelke köré épített fala és fáradtság ül ki a szemeire.
Az egyik tenyerem a nyakára csúszik, miközben az ujjaim az állának vonalára simulnak. Hosszan pislog, mintha nehezek lennének a pillái. Lehajolok hozzá és megcsókolom, hogy erősítsem benne a kitartást. Teljesen ellazul a válla. Tudom, hogy utálja, hogy ilyen hatással vagyok rá. Az egyik kezét felemeli és rövid tincseim közé túr, így tartva közel magához.

- Hiányzik a hajad - suttog még mindig közel a számhoz. - Túl rövid lett - néz a szemembe.

- Nekem tetszik - mosolyodom el halványan.

- Tudom - jelenti ki bosszúsan és visszahúz egy rövid csókra.

Nem telik el öt perc, miután leültem mellé, megjelenik egy orvos és egyenesen Louis felé indul, aki erre azonnal felpattan. Én is felállok és mellé lépek. Louis kezet fog a doktorral, aki ezután felém nyújtja a kezét. Én is megszorítom azt, miközben bemutatkozik.

- Dr. Howard - biccent.

- Harry Styles... - mondom a nevem, mire Louis azonnal oldalba könyököl és sziszegve adja a tudtomra, hogy nem tetszik neki, amit hall. - ...Tomlinson - teszem hozzá kissé összegörnyedve. Nem szoktam még meg, hogy így kellene bemutatkoznom.

- Felébredt az édesanyja - fordul újra Louis felé. Ennek hallatán felcsillan a szeme és egy hatalmas levegőt vesz, amit már megkönnyebbülten fúj ki. - Kiderült, hogy körülbelül két hete nem evett normálisan és a szervezete nem bírta tovább étel nélkül... - magyarázza.

Nem figyelek a továbbiakra, a részletekre, mert teljesen ledöbbentett a történet. Hogyhogy nem evett? Miért? Hogy bírta egyáltalán két hétig? Ez nagyon durva. Nem gondoltam volna róla, hogy problémái vannak az evéssel. Olyan jóízűen evett nálunk is, ami nem volt régen. Tudom, hogy nehéz dolog az evészavar és sokszor váltakozik, hogy minden rendben van, aztán a következő pillanatban már semmit nem kíván, de szerintem itt valami más is van a dologban.

- Bemehetünk hozzá? - szól bele a beszélgetésbe Ayden is, aki az orvos mély, dörmögő hangjára ébredt fel.

- Erre tessék - indul el Howard és int, hogy kövessük. Louis Ayden mögé lép, rohan az orvos után, aki gyors és hosszú léptekkel szeli végig a kórház folyosóit.

A doki belép a kórterembe, Louisék pedig követik. Én viszont nem megyek be. Nekem nincs ott keresni valóm. Megvárom őket itt kint. Amúgy sem gondolom, hogy Kristen szívesen fogad olyan látogatót, aki nem családtagja. Én sem akarnám, hogy olyanok, akik nem közeli ismerőseim, meglátogatnának egy ilyen sebezhető állapotban.
Leülök egy székre, amíg ők bent vannak az édesanyjukkal. Nem akarom zavarni őket, biztos van mit megbeszélniük, amihez nekem semmi közöm.

- Ön nem megy be? - lép ki dr. Howard, mire megrázom a fejem.

- Nem szívesen zavarom őket - teszem hozzá halvány mosollyal az arcomon.