Átokból Szerelem? (L.S.)

Tizenhatodik

Harry

Amikor elfordítom a zárat, azonnal lenyomja a kilincset és benyit. Hope Louis válla felett néz rám. A wc deszkán ülve nézek fel rájuk, majd le, mert azonnal elém guggolnak mindketten. Várják, hogy én szólaljak meg először, de Louis túl türelmetlen ehhez.

- Mondj már valamit! - csattan fel halkan.

- Hope - szólítom meg a húgom nagyon halkan, de közben folyamatosan Louis-t nézem. - Magunkra hagynál egy kicsit? - kérdezem.

- Nem - dacoskodik.

- Hope, légyszíves! - szólalok meg határozottabban és rá is nézek.

- Vigyázz, hogy mit csinálsz! - fenyegeti meg Louis-t, miközben kihátrál a fürdőből. Louis csak megforgatja a szemét és amint becsukódik az ajtó, újra rámfigyel.

Leülök elé a földre és felsóhajtok, hogy összeszedjem magam, mielőtt elkezdem. A fejemet a csempének döntöm és törökülésbe húzom a lábaim.

- Sajnálom - suttogom. - Sajnálom, hogy otthagytam az asztalt. Sajnálom, hogy nem figyelmeztettelek, hogy erre van esély. Sajnálom, hogy megint a fürdőbe zárkóztam be. Sajnálom, hogy itt vagyok. Sajnálom, hogy el kell viselned - hadarok.

- Harry... - próbál közbevágni, de túlságosan benne vagyok. Nem tud leállítani.

- Sajnálom, hogy velem kell együtt élned - folytatom. - Csak a gond van velem. Sajnálom, hogy nem beszéltem veled reggel. Sajnálom, hogy nem válaszoltam az üzenetedre. Tényleg láttam, de pánikoltam - sírom el magam. Az utolsó mondatomra felnevet. - Sajnálom, hogy állandóan dacolok veled. Nem akarlak utálni. - Fogalmam sincs, hogy keveredtem idáig. - Csak sajnálom, hogy apám ezt hozta össze - mutatok magamra. - És, hogy megint faszként viselkedik - erőltetek magamra egy gúnyos mosolyt. - Sajnálom, hogy elrontottam a délutánt! - teszem még hozzá alig hallhatóan.

Biztos, hogy ő is azt gondolja, amit apa. Mindenki azt gondolja, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok.

- Nyugodj már meg! - kér meg határozottan, mire összeszorítom a szám és letörlöm a könnyeim. A lélegzetem visszatartva nézek rá. - Azért levegőt vegyél - kér meg. A szemei szórakozottan csillognak. - Nem rontottál el semmit, oké? Még nincs vége a délutánnak és jól tetted, hogy elmentél. Senkinek nem hagyhatod, hogy úgy beszéljen veled - próbálja elérni, hogy elhiggyem, amit mond. A ujjaival a térdeimen rajzolgat köröket.

Néha ő is úgy beszél velem, ahogy apa. Vissza akarom tartani a könnyeimet, miközben a szememet szuggerálja. Ha ezt elmondom neki, biztos, hogy kiakad és megüt. Hope a másik szobában van, nem akarom, hogy bármit halljon.

- Harry, nem vagy magadnál... Mi van veled? Mintha nem is ezen a bolygón lennél - aggódik. - Nem is figyelsz... Min gondolkodsz? - kérdezi.

- Semmin - suttogom.

- Szeretnél fent maradni? Küldjem el őket vagy mi legyen? Mit csináljak? - érdeklődik. Miért akar ennyire segíteni? Ez nem vall rá...

- Nem, egyik sem - rázom meg a fejem. - Visszamegyek, csak össze kell szednem magam - lököm arrébb a kezét és felállok.

- Harry... - néz fel rám a földről.

- Ne mondogasd már a nevem! - csattanok fel idegesen, mire ő is felkel a padlóról.

- Higgadj le! - szól rám fenyegetően. - Higgadj le, mert nem tudom, mit csinálok veled, ha folytatod a hisztit! Láttam, hogy rosszul esett, amit és ahogyan apád mondott. Teljesen jogosan érzed úgy magad, ahogy. De ne rajtam vezesd le a feszültséged! - magyarázza hevesen és egyre közelebb jön hozzám.