Amíg a Holdat eltakarja a Nap /MDZS/

Kilencedik fejezet: Káosz lakomája - fejetlenség a tanácson II.

- Zewu-Jun, jobban van? - Kérdezte tétován Wei Wuxian. A klánok kultivátorai visszatértek a pavilonba, hogy az eset kivizsgálása zavartalanul folyhasson, csak a klánvezérek álltak Lan Xichenék mögött, aki egyik kezét a halántékára szorította, mintha ez gyógyírként szolgált volna fejfájása ellen, miközben két oldalról fogta közre az öccse, és a nagybátyja. 

- Igen, jól vagyok. - Nyitotta ki Lan Xichen a szemét, hogy újra szembesülhessen az eléjük táruló látvánnyal, miközben két Lan-kultivátor a megcsonkított holttestet - további szégyen nélkül - eltávolította a Szabályok kőfaláról.  - Hogyan történhetett ez? - Suttogta inkább magának, mintsem a jelenlévőknek. 

- Ki volt ő? - Kérdezte Ouyang klánvezér, fejével a fal felé intve, miután az egyik kultivátor fölfelé fordította a saját vérében ázó fejet.

- Az egyik vendég kultivátorunk - azonosította Lan Qiren megrendülten - legfeljebb néhány hónapja érkezett Gusuba. Rendkívül bátor, igaz, nem volt a klánunk legkiemelkedőbb embere, de... Halottról jót, vagy semmit. 

- Ma ő volt beosztva a kapu felügyeletére. Nem kifejezetten ő lehetett a célpont. - Jelentette a másik Lan Xichennek, miután lecsukta a halott szemét, kitől, már nem csak az életet tagadták meg, de utolsó pillantását sem tölthette ki más, csak a sötét föld, melyet a tulajdon vére festett vörössé. 

- Ezek szerint, csak rosszkor volt rossz helyen? - Jin Ling meredten bámulta, nem tudta levenni a szemét arról, akit csak azért ért el valaki keze által a végzet, mert tucatnyi társa közül, pont rá esett a választás, ezen a végzetes estén. Sohasem gondolt bele, hogy egy ember élete, ilyen semmitmondóan érjen véget, névtelenül a porba hullva, nem hősként, nem mártírként, de még csak nem is árulóként, kivégezve az övéi által, hanem egy senkiként, kire a kultivátor-világ soha sem fog emlékezni, létezése bele fog veszni az idő homályába, kinek esélye sem volt arra, hogy valóra váltsa álmait, megpróbálja a lehetetlent, bizonyítson a világnak. Az élet számára pont elkezdődött, amikor ily szánalmasan elérte a vég. Jin Ling ezt rendkívül igazságtalannak érezte, habár tudta, hogy az évezredek során milliónyi ember is így lehelte ki a lelkét, a világ számára ismeretlenül. A nagy emberek, akiknek évek múltán is százak zengik a nevét, abban a tudatban távoznak a világból, hogy az utókor a hibáikból tanulva jobb emberekké válhatnak, ezzel, amikor örökre lehunyják a szemüket, a halált is könnyebb lélekkel üdvözlik, míg nekik, semmi más nem jut, csak utolsó józan pillanatukban, utolsó levegővételükben is az a kínzó valóság, mint egy lidérces álom kísérti őket, hogy sohasem fogják őket az égig marasztalni, esetleg pocskondiázva a földdel egyenlővé tenni a hírnevüket. Minden, amit eddig tettek, velük együtt vész a semmibe. Elgondolkozott, vajon az apja is ezzel a tudattal távozott az ürességbe, vagy az anyja, tisztában lehetett vele, hogy halála az emberek szemében értelmetlen volt? Tudhatta, hogy az, akiért mindenét feláldozta, hamarosan követi őt? Akkor is így cselekedett volna, megérte volna neki? Talán azért tette, mert a férje után nem tudta tétlenül nézni azt, hogy az az ember, akire mindig is tulajdon testvéreként tekintett, aki miatt elszenvedte a gyász keserű érzését, ugyanúgy végezze, mint akiért legyőzve oly sok akadályt, hozzámehetett? Nem akarta, hogy még egyszer át kelljen éreznie ugyanezt, a fojtogató elkeseredettséget, miközben mindenki megvetette volna, amiért sajnálja azt az emberbőrbe bújt démont, aki miatt - többek között - még a saját férjét is elvesztette? Ezzel a szégyennel örökre megpecsételte volna a saját, és a fia sorsát. De vajon, talán az apja nem is, de az anyja nem fogta fel, esetleg nem akarta felfogni, hogy őt, a fiukat egyedül hagyja, egy olyan világban, ahol egyedül, egyetlen olyan személy nélkül, akinek néha kiöntheted a szíved, lehetetlenség túlélni? Képes volt egy olyanért az életét adni, aki megkeserítette a saját életét? Ő erre nem lenne képes...

Jin Linget végül a többiek beszélgetése zökkentette ki elkalandozott gondolataiból:

- ...Hogyan cselekedjünk? - Csendült fel Jiang Cheng hangja.

- Lezárattam minden lehetséges kijáratot, és elindítottam egy csapatot, hogy mindenkit ellenőrizzenek, van-e behatoló. - Mondta Lan Wangji.

- Felírtam ezt a különös "üzenetet". - Szólt hozzá a beszélgetéshez Wei Wuxian a halott mellett guggolva.

- Köszönjük Wei úrfi! Itt már nincsen feladatunk. Azt javaslom, hogy térjünk vissza társainkhoz! - Indítványozta Lan Xichen, miközben intett a két kultivátornak, akik bólintva felemelték a testet és a fejet, majd elindultak egy kisebb mellékúton. A klánvezérek bólintottak, és Lan Qiren vezetésével nekivágtak a kanyargós útnak, hamarosan beleveszve az éjszaka sötétjébe.